Fraternity-Testvériség, 1953 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-09-01 / 9. szám
TESTVÉRISÉG 7 BÜCSÜ A BÜKKTŐL “Halld, mint susog, halld, mint remeg, Köröskörűi a rengeteg, Titkát híven kitárja bár, Rejtelmiben nincsen határ.” Ismert költő, Lévay József irta ezeket a sorokat. Sajószentpéteri magányából sokszor bámult a Pitypalatty-völgyön át a délről kéklő Bükk felé, melynek rengetege nemcsak éneklésre indított költőket, de menedéket adott sok bujdosónak. Elrejtette Béla királyt az üldöző tatárok elől a Sajó és Hernád összefolyásánál vívott gyászos emlékű Mohi csata után, ide vetette be magát Jókai Mór a szabadságharc bukása után, mikor a császár katonái halálra keresték a fiatal magyar irót. Kivándorolt magyar, mielőtt elindult volna a tengerentúli útra, vett annyi fáradságot, hogy búcsúképpen kiment a mezőre, megnézte darabka földjét, vagy felkereste a temetőkertet, esetleg a dombon levő szőlőhegyre bandukolt fel s vett búcsút a tájtól. A táj, melybe mi magyarok annyira belenövünk, annyira átitat bennünket, hogy életünk végéig hordozzuk képét s lelkűnkben időnként visszaremegnek napsugaras emlékei. Kijövetelem előtt néhány nappal én is ilyen búcsúra indultam. Felhúztam a szöges bakkan- csot, vettem a hátizsákot s belevetettem magam a Bükk rengetegébe, melyet gyermekkorom óta kijövetelemig mindig jártam, legtöbbször egyedül. Végigjártam a Jávorkút, Bánkút, Bálvány, Látókő csodálatos szép, csendességet és békességet nyújtó útját. Szememmel megsimogattam a mohos sziklákat, ittam a fenyőerdők sötétjét s halkan lépegettem az óriás bükk szálfák alatt. Utolsó állomásom Örvény kő volt. Hatalmas kiugró sziklaorom ez, melynek csúcsáról elémbe tárult a tündöklő északi táj. Messze távolban, a gömöri hegyeken túl jelentkezett minden magyar turista álma-vágya: a csipkés Tátra. Integetett felém úgy, mint ezer évvel ezelőtt Bors vezér unokáinak, kiknek bámuló szemei felé csalogatólag csillogott ez a távoli fehér álom. Ezt bámulta Jókai Mór 100 évvel ezelőtt, mikor a szabadságharc leverése után a közeli Tardonán húzta meg magát s nappalait e csúcson töltötte. Búcsúztam én is hazámtól s szükebb pátriámtól, a Felvidéktől. A Saj óvölgy szépen idelátszott, Barcika, Vadna, Ivánka, Kaza ott húzódtak meg a sötétlő völgyben, a putnoki dombok ott takarták Ragály, Zubogy, Imola, Trizs, Hamva házait. Nyúlt észak felé a Bódva völgye, mögötte a martonyi heggyel, Szendrő, Edelény, Szalonna tornyai integettek a távolból. Búcsúztam a tájtól, Dédes, Tardona, Mályinka mélyben fekvő házsoraitól. Nekézsenyen túl a hegyek mögött füst szállt az ég felé: az ózdi vasgyár ontotta a fekete felhőt.' Ittam a tájat a szememmel csaknem egy egész órán át. Aztán leültem a széltől, esőtől fehérre mosott sziklára, előkerült a tarisznyából az élet Igéje, a Szentirás s a folytatólagos olvasásban szólt az Isten: “Kőszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden Ő uta igazság! Hűséges Isten és nem csalárd, igaz és egyenes Ő!” (V. Mózes 32.) Búcsúztam Örvénykőtől, a Bükktől, a tájtól, hazámtól azzal a belső békével, amit az Ige nyújtott: Ő a Kőszikla, Ő a tökéletes, mert minden Ő uta igazság! Ő a hűséges és egyenes, az Ő nevében indulok el! Északon már alkonyodni kezdett vidék, az ózdi gyár füstje, mely eddig felfelé szállt, már hosszan elnyúlt, jött az esti tátrai szél s nemsokára már tépte, kaszabolta Örvénykő fáit is. Összehúztam magamon a cserkészinget, néztem szembe az ömlő széllel, belebámulva a feketedő világba, az egyre sötétlő távolságba és mélységbe. Aztán felkanyaritottam a hátizsákot s elindultam lefelé, elindultam Amerika felé, Abban bízva, Aki kőszikla akkor is, ha már nem lesz Örvény kő és Tátra, kinek útja igazság, ha én tengeren is megyek által s ki felemeli a puszta földön találtat, a zordon sivatagban lakót s őrzi őt, mint a szeme fényét, minden vándorlót, köztük a magyart. ★ ★ ★ Két évvel kijövetelem után mint warreni lelkipásztornak az a szomorú kötelesség jutott, hogy eltemessem Lovass László 72 éves atyánkfiát. Negyven évvel ezelőtt jött ki Amerikába Tardonáról, onnan az Örvénykő alól, hová mindig visszavágyott, de sohase tért haza. Keresve alapigét a temetési beszédhez, reáakadtam az őrvénykői bejegyzéshez, a Kőszikláról szóló részre. Elővettem ezt az igét s lélek-virágként ezt helyeztem koporsójára. Az Igét, mely akkor érintett meg, amikor faluját láttam ott a mélységben. Hirdettem a Kősziklát, melyből viz, melyből élet fakad, hirdettem a Krisztusban igazságot osztó kegyelmet, s a Benne való boldog feltámadást. Mert Benne mindenütt lehet élni, Benne boldogan meghalni is. Az Örvénykő alatt is, a Tisza mellett is, az Erie-tó partjánál is. És Benne van a feltámadás is. Nem itt vagy odaát fekvő sírból, hanem a halálból. Mert amint a fészkén felrebbenő sas fiai felett lebeg, kiterjeszti felettük szárnyait, felveszi őket, és tollain emeli őket, úgy emeli fel az Úr a benne bízókat, életükben is halálukban. Itt és odaát. Búcsúzhatunk Bükktől, tájtól, hazától, de nem Istentől, mert Ő mindenütt velünk van, ahogy mondja a 139-ik zsoltár: “Ha a hajnal