Fraternity-Testvériség, 1952 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1952-10-01 / 10. szám
TESTVÉRISÉG 9 T} •*! •• *• r t* 1 • • 1 Vihar az önképzőkörben Irta: Komáromi János A viharnak egy költemény volt az oka, a költeménynek a szerelem, a szerelemnek Bontha Piri. A költeményt én írtam, mellesleg mint a főgimnáziumi Erdélyi-Önképzőkörnek elnöke is. Volt pedig ez úgy március közepetáján, amikor minden kislány és minden nyolcadgimnazista szerelmes lett a diákvároskában. Bontha Piriről akkor már tudtam, hogy a feleségem lesz alighanem. Mihelyt elvégeztem a négy esztendőt az akadémián, mihelyt letettem a kettős doktorátust, mihelyt megszerzem az ügyvédi diplomát s mihelyt pozíciót teremtek magam alá. Kellett ahhoz bizony kilenc esztendő is, de nyugodt voltam mégis. Mert Bontha Piri kijelentette, hogy várni fog reám hűséges szívvel s ha mégis akadályt találnának gördíteni kettőnk közé a szülei, inkább apácának vonul be. Ilyesmitől azonban nem lehetett tartani egyelőre. Piri mamája ugyanis, amikor célozgatni próbáltam előtte bizonyos lehetőségekre, kis zavarral jegyezte meg: — Én Istenem, hisz oly fiatalok még! Különösebb kifogást azonban nem tapasztaltam részéről, ami érthető is egy olyan nyolcadgimnazistával szemben, aki ifjúsági elnöke a főgimnáziumi Erdélyi- Önképzőkörnek. Az apa viszont, aki vezető volt egy nyugodt menetű hivatalban, amikor értesült félfüllel a dolgok állásáról, gallérjába dagasztotta a tokáját s azt kérdezte: — Aztán miféle pályára szándékszol menni, barátja a lencsének? — A jogi pályára, Bálint bátyám, — mondtam rá szerényen. Az öregnek tetszett a választásom: — Helyes, öcsém, helyes. Elvégre Kossuth Lajos is mint fiskális kezdte s mégis vitte valamire. A leány egyetlen bátyja s kebelbeli pajtásom meg- indultan nézett rám: — Szóval a sógorom leszel... — Az! — feleltem könnyedén. Hát mégsem lettünk sógorok... S mindennek az a nyomorult vers volt az oka, amely fölé ezt írtam oda cím gyanánt: “A kis apáca.” Közel harmadfél évtizede már... Elvesző messzeségeken át látni vélem még a Bontha Piri dacos fejét, megható alakját s aprózott járását. Érzem keskeny ujjait a halántékomon s látom a puha mozdulatait. Szabad-e megütődni rajta, ha térnek és időnek lelketlen messzeségéből még ma is szíven ütnek az ifjúság halhatatlan emlékei? A vers címe tehát “A kis apáca” volt, foglalatja viszont annyi, hogy a városka legszebb leánya (Bontha Piri természetesen!) apácának készül amiatt való elkeseredésében, mert négy napja nem találkozott már azzal a nyolcadgimnazista fiatalemberrel, aki nagy jövő előtt áll egyébként. Amikor végül ötödnap délután jelentkezik a lovag, a kis apáca jelölt boldogan borul szüléje nyakába azzal a könnyes kijelentéssel, hogy nem apáca lesz, hanem a világ legboldogabb fiatalasszonya... Mindegy, így vázlatban aligha fog hatni, ámde ahogy akkor megírtam, — csak valljuk be! — szép volt. Bontha Piri, amikor letisztázva átnyújtottam neki a költeményt, átfutott rajta édes arccal, szívére tette a két kezét s mialatt két könnycsepp csillant meg a szempilláin, annyit mondott remegő hangon: — A költeményt, mely egyedülálló a maga nemében, jelige alatt beadatja az Önképzőkörbe s elvárom, hogy emlékkönyvbe iktassák ... Hadd pukkadjon Béry Teri! (A dolgoknak előzménye is volt. Félesztendővel előbb Béry Tercsiért akartam meghalni még, de mert suttyomban virágcsokorral kedveskedtünk a primadonnának, a vérig-alázott teremtés kiadta az utamat. Ezért kívánta őszinte szívből Bontha Piri, hogy a költemény hatása gyanánt bár érezne szédületét Béry Tercsi!) Mikor meghallottam Piri kívánságát, tisztelettel és hódolón hajtottam meg magamat előtte: — A költeményt, kedves Piri, még a holnapi nap folyamán átnyújtom az Önképzőkör titkárjának, névsze- rint Koponya pajtásnak, aki magánkoszton él bár, mindazáltal közmegelégedésre látja el súlyos ügykörét. Mély meggyőződésem, hogy a verset egyhangú határozattal fogadják el majd emlékkönyvbe való beírásra. Elvégre egy ifjúsági elnököt nem lehet dezavuálni! Mert a helyzet az volt körülbelül, hogy noha a megbírálandó költeményeket a legnagyobb titokban kellett beszolgáltatni Koponya titkárhoz, minden esetben tisztában volt vele valamennyi köri tag, ki a titokban tartott szerző? A verset másnap átadtam négyszemközt Koponya pajtásnak, aki megnyugtatott: — Versed minden körülmények között emlékkönyvbe fog kerülni. Azt hiszem, személyem elég biztosíték reá ... Hiszen ismerhetnél már! Abban az iskolai esztendőben nagy talentumokkal volt megrakva a főgimnáziumi Erdélyi-Önképzőkör. Hogy csak néhány egyéniséget említsünk!... Ott volt mindenekelőtt Koponya, a körnek sok tapasztalaton átment titkára, akinél megfontoltabban senki nem vitte az ügyeket és aki alatt az utolsó fika is tisztában volt a hét lakat alatt őrzött költemények íróinak neveivel... Szabó Feri humoros előadónak volt páratlan egyéniség, Novák Dezső mint dalművész maradt klasszis mindvégig... A hetedik osztály tagjai közül Dobos Sándor a dikciózásban jeleskedett, Hézser Zoli a tanulmányokban volt kiemelkedő, Nagy Laci viszont már akkor is a többségi párthoz húzott. Igaz másfelől, hogy ő látta el a pénztárosi tisztséget, nagy precizitással. Ellenzéki vezér gyanánt Kovács Géza tekintetett a nyolcadikból. Márciusi szél zsongott a Sátorhegyek felől s minden kislány és minden önképzőköri tag bódult fejjel járt a városkában. Koponya pajtásnak egyébként azzal nyújtottam át a verset, hogyha nem iktatnák emlékkönyvbe, lemondok az ifjúsági elnöki tisztségről. A leghűbb barát legyintett rá: — Becsületszavamat adom, hogy fulmináns hatása lesz a versnek, mert ilyet Reviczky írt utoljára... Föltéve, hogy írt! És mialatt csöpp megilletődés csapott szíven. Koponya pajtás így beszélt tovább: — Ehhez annyi hozzáfűzni valóm lenne még, hogy miután a te művedről van szó s a vita sorát az elnök szokta lezárni néhány méltató szóval, a legközelebbi vasárnapi ülésben a tanárelnök úr fog elnökölni. Mert te magad mégsem mondhatsz véleményt saját magadról. Az eredmény holtbizonyos s hétfőn már akár jegyet is válthatsz Bontha Pirivel! — Köszönöm, testvér, — feleltem mély hálától eltelve. Mert olyan megfontolt s bölcs pajtásom nem lesz soha egy másik, mint volt Koponya pajtás! így jött el a vasárnapi ülés, amelyen dönteni kellett “A kis apáca” című s névtelenül benyújtott költemény értékéről s amelyen el kellett dőlnie, az egy életre szóló kérdésnek is: hitvesem lesz-e idővel Bontha Piri? A tanárelnök úr vette át az ülés vezetését, ami szokatlan tünet volt egyébként. Megnyitó szavai után bizonyos formaságok következtek s akkor szólásra emelkedett Koponya, az öreg: — Tisztelt Kör! Szerencsém lesz felolvasni “A kis apáca” című költeményt, amely — joggal hiszem —
