Fraternity-Testvériség, 1952 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1952-10-01 / 10. szám
10 TESTVÉRISÉG jóleső feltűnést fog kelteni úgy külkecs tekintetében, valamint tartalmának vonzó szépségeinél fogva ... — Nono! — szólt közbe valaki az ellenzékről. Mert az ellenzéken mindent kifogásoltak s valóságnak épp az ellenkezőjét állították minden esetben. Azért voltak ellenzékiek! Koponya olvasni kezdett a feszült csöndben. A verset megható odaadással s csengő akcentussal adta elő a hű barát. Ahogy befejezte volna, a mély csöndben így szólt a tanárelnök úr: — Kíván valaki hozzászólni? Fölállt erre a hetedikből Dobos Sándor, kipróbált barátom a legsúlyosabb válságok között is. így kezdte: — Meglepetésemnek és bosszankodásomnak vagyok kénytelen kifejezést adni, hogy a törpe minoritás részéről valaki annyira vakmerő volt, miszerint közbevak- kantott az igen tisztelt titkár úr bevezető szavainál: “nono!” Ez — enyhén szólva — minősített tapintatlanság. — Vén pecsovics! — kiabáltak vissza az ellenzéki padokból. Dobos Sándor nem engedte zavartatni magát, ahelyett imponáló lelkinyugalommal folytatta: — Nem szeretném túlságosan igénybevenni az ülés úgyis szűkreszabott időtartamát s ezért csak annyit, hogy a felolvasott költemény úgy külalak, mint belérték szempontjából puskini tünet. Ilyen verset nem írtak még a főgimnáziumi Erdélyi-Önképzőkör félszázados léte alatt . . . Önzetlenül és meghatott szívvel ajánlom ezért emlékkönyvben való megörökítésre, természetesen a kiváló szerző nevének feltüntetésével. Kezdtem föllélekzeni. Ám abban a pillanatban gúnyos hahotára fakadt az ellenzék s egyre-másra hallatszott az ingerült közbekiáltás: — Brutális összejátszás! . . . Nyíltan komázik a többség! — Eláll! Eláll! . . . Komisz inszinuáció! — zúgott vissza az elnöki párt. Olyan fenyegető volt ez a megmozdulás, hogy a tanárelnök a csengőhöz nyúlt: — Csendet kérek, tisztelt Kör! Minden körülmények között meg kell őriznünk az ülés nyugodt rendjét! Szólásra jelentkezik Kovács Géza! S felállt Kovács Géza, az ellenzék vezére, mellényén összekulcsolt kézzel, mint akit komoly aggodalmak környeznek: — Tisztelt Kör! Én eddig abban a naiv hiszem- ben éltem, hogy a főgimnáziumi Erdélyi-Önképzőkör komoly hivatást tölt be a hazai literaturában ... A mai napon azonban rá kellett döbbennem, hogy luft itt minden! — Vonja vissza! Vonja vissza! — kibáltak feléje az elnöki pártból s öklök emelkedtek a magasba. — Destruktor! Destruktor! — fenyegetőztek mások. Kovács Géza nagy önuralommal beszélt tovább: — Hogy destruktor vagyok-e avagy sem: mellékes előttem. Én a nemzeti irodalom ügyét előbbre valónak tartom minden bratyizásnál s mivel a szóbanforgó költemény nem egyéb szánalmas hebegésnél, a mögöttem sorakozó frakció nevében tudomásulvételre ajánlom, úgyis, mint ártalmatlan csacsiságot! Hej, fölzendült erre a többség. — Ki vele! Ki vele! . . . Mégis csak prepotencia kell hozzá, ilyen hangot alkalmazni egy irodalmi testületben! Karok és öklök emelkedtek a levegőbe, mialatt Kovács Géza szemrebbenés nélkül, mellén összefont karral ült a helyén. Mint aki megtette kötelességét. S a zúgásban, a lelkek dúlt háborgása között, alig lehetett kivenni, amint a tanárelnök úr másodszor is megrázta a csengőt: — Kérem a tisztelt Kör minden tagját, hogy az alkalomhoz illő komolyságát megőrizni méltóztassék! Szólásra jelentkezett Béres Benő! S fölemelkedett köpcösen Benő barátom. Eposzíró volt, ennélfogva kiegyensúlyozott elme. Lankadt gesztusra emelte a karját: — Nem értem ezt a zajongást, tisztelt Kör ... Hol vagyunk elvégre? A képviselőházban ...? Az utolsó mondatnál indulatosan szólt rá a tanárelnök úr: — Fölhívom az igen tisztelt felszólaló urat, szíveskedjék tartózkodni a magyar törvényhozás alsóházának gúnyos modorban való aposztrofálásától! — ... amikor egy közepes vers kritikájáról van szó mindössze, — folytatta minden emóció nélkül Béres Benő. Megdöbbentem! Mert titkos vetélytársam volt ugyan Benő pajtás, de miután ő eposzi térre szorítkozott, én viszont a szerelmi lírára vetettem reá magamat, megvolt köztünk a látszat-harmónia. (Mit tudtam én akkor, hogy Béry Tercsi, a Bontha Piri halálos riválisa, négyszemközt beszélt előzőén a jeles eposzíróval: amennyiben nem minősítik emlékkönyvre “A kis apáca” című költeményt, önképzőköri ülés után intim-kettesben fog végigsétálni vele a déli korzón...) Béres Benő mesteri fogással összegezte a közben gyilkos észrevételeit: — Ami viszont e versike rímeit illeti, nem egyebek azok klapanciáknál. Ugyanakkor közepes minőségű belbecsről lehet szó legfeljebb. Meglett koromra s a költészetben eddig felmutatott szerény érdemeimre való hivatkozással, esedezem a tisztelt Kör valamennyi tagjának, dicsérjük meg a költeményt, ha már muszáj, de ne essünk bele a hibába, hogy követ dobjon reánk az utókor! S meghajtván magát, leült. Döntő hatása volt Béres Benő érveinek. Felállt ugyan még Nagy Laci, felállt Hézser Zoli s kétségbeesve viaskodtak mellettem, de olyasvalami volt már az, mint egykori daliáink utóvédharcai a mohácsi mezőn. S szavazásra kerülvén a sor, a verset megdicsérték csupán ... Két vokssal maradtam le. Elsötétült körülöttem minden! (Mit tudtam én akkor, hogy Bontha Pirinek előzetes tudomása volt a Béry Tercsi ármányáról? Hogy életre-halálra ment most kettejük között a mérkőzés — a versemen át? Csak azt tudtam, hogy Béres Benő letaglózott és hogy Bontha Piri soha nem lesz a feleségem.) Nem emlékszem mi történt az ülés további részében. Arra emlékszem mindössze, hogy amikor végig támolyogtam volna a kollégium udvarán, az iskolakert kapujában már várt reám Bontha Piri. Riadt volt a kedves arca: — No, Sanyi? Emlékkönyv? Halálosan szomorú lett a hangom: — Csak dicséret, Piriké ... Fölszegte feledhetetlen fejét. S a túloldali korzón észrevette ugyanakkor Béry Tercsit, amint a fényelgő Béni pajtás oldalán haladt diadalmasan. Fölszegte a fejét Bontha Piri, sírásra görbült a szájaszéle. Rám nézett és felcsatant: — Fűzfaköltő! S otthagyott. Mintha szívenvágtak volna. Álltam az iskolakert kapujában félhalottan, mialatt Béres Benő pajtás könyörtelenül feszített Béry Tercsi oldalán, a déli korzón. Tehette!... Legalább negyedórája volt még a konvik- tusi csengetésig. KÖSZÖNET Igen tisztelt Református Egyesület! Hálás köszönetét mondok az egész Egyesületnek, de különösen a tisztikarnak uram után járó haláleseti segély pontos és gyors kiutalásáért. Nagyon szépen köszönöm az elnök megható, vigasztaló sorait s kívánom az Úristen áldását mindannyiukra. Özv. Csenay Jánosné és leányai Juliska és Margitka
