Fraternity-Testvériség, 1952 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1952-06-01 / 6. szám
6 TESTVÉRISÉG GÖCSEJ, az ősi szokások különleges világa A Balaton vidékén van a világ egyik legérdekesebb etnológiai “szigete”: Göcsej, amelynek népe sajátos nyelvjárásával, ősi babonáival, különleges szokásaival és érdekes népviseletével párját ritkító különlegességet jelent. Tudományos vélemény szerint egy hún-avar töredék leszármazottai vegyültek itt a besenyőkkel, majd a honfoglaló magyarokkal és végül teljesen elma- gyarosodtak. De népszokásaikban, viseletűkben és nyelvjárásukban ma is erősen különböznek az ország más vidékének lakosságától. Vidám kedvű a göcseji nép, szeret mulatni és erre minden alkalmat megragad. Nemcsak búcsú, vásár, lakodalom, keresztelő és halotti tor alkalmával folynak nagy vígasságok, hanem nagy áldomással ülik meg a kanász- vagy juhászfogadását, a disznótorokat és minden névnapot. Sok bor terem a göcseji szőllőhegyeken és ezt ugyancsak fogyasztják a gazdák, akik azt tartják: a vizet nem ivásra, hanem csak mosdásra teremtette az Úristen! Szívesen járnak a kocsmába, ahol úgy okoskodnak, hogy “Egy icce bor nem páros, hozzon kettüt kocsmáros!” A “weekend” már évszázados szokás a göcsejieknél: minden hét végét a szőllőhegyeken töltik, jó bor mellett. Még télen is itt ünnepük a vasárnapot, sátorformáju máglya mellett melegedve, de valójában a bor füti őket. Egy ideig ki-ki a maga pincéjében iszik a családjával, aztán elindulnak borkóstoló-kör járatokra és tréfálkozva állapítják meg hétről-hétre: kinek a pincéjében milyen bort őriznek. Poharazgatás közben repkednek a tréfás kiszólások, ilyenformák: “Dicsirjük a Jézus nevit, igyuk meg a szőlő levit!” — “Isten iétessé a tótot, hogy a magyar ne hordozza a drótot!” Se vége, se hossza a tréfának, écelődésnek, csipkelődésnek a borozgatás közben. Egyáltalán: a göcsejiek egyik legjellemzőbb vonása a tréfára, gúnyolódásra való hajlam. Minden falunak, minden embernek gúnynevet adnak és minden alkalomra tréfás, gúnyolódó rigmust faragnak. Például “sziélle futott Sziágy”-nak mondják Szilvágyot, mert az utcái szétágazók, “likba esett Ótárcz”-nak nevezik a mély völgyben fekvő Oltárczot, “orron bukott Báza”, mondják a hegyoldalon lekanyarodó Báza községre. Tréfás hasonlatokat is gyakran használnak, mint például: “ollan juo szaga van, mint a zuócska ruókaliknak”; a gyenge akaratú emberre azt mondják: “ennek miég a söprű is parancsu”; tréfás “jókívánságuk”: “az egyik vállod a zeget iérgyé, a másik a füődet!” A szomszédos községekre számtalan tréfás anekdotát költenek. Azt mondják például, hogy a szentgyörgyiek a holdvilágot aludttejnek hitték és megették; a bocz- földiek a kiscsikót a kamrába eresztik — ege- részni; zebeczkén a világrajött borjú helyett egy cifra kutyát sóztak be, hogy a tehén nyalja. Humoros nevet adnak gazdasági eszközeiknek is: a kaszára azt mondják: “miérges igyekezet”, a szánt úgy nevezik: “kiéntelen csúszó”. Önérzetes, rátartós nép. A szegény éppolyan büszke, mint a jómódú. Ezt figurázza ki a rigmus: Ez az ucca de görbe, ez a leginy de bücke, büskesigé mégvan, gatyája csak égy van. Szeret vitatkozni, de felfogásához görcsösen ragaszkodik és ha ellenérvvel nem bírja — gorombasággal kerekedik felül. A társaságot nagyon szereti és roppant vendégszerető. Az idegent jószivvel kínálja borral s nagy sértésnek veszi, ha visszautasítást kap. Régente szokás volt, hogy a vendéget, akinek szállást adtak, lefekvés előtt lábvizzel kínálták. Dolgos, takarékos nép és megveti a rossz munkást, a tunya embert. Aki hátramarad a munkában, arra azt mondja: “mindig háttu van, mint a tehin farka!” Szeret szépen, cifrán öltözködni, illetve, ahogy ők mondják: “üőtözetesen” megjelenni. Az asszonynépet — az “aszoni állatot” — nem nagyon sokra tartja. Tréfásan azt mondják, hogy már nincs köztük jó, mert csak három jó asszony volt a világon, de ezek közül “a zégyiket kiét korácson közt a bogarak éttik meg, a másik kánikulába két bunda közt fagyott még, a harmadik meg a maga nyavalájába pusz- tut e. Aztátu fogva égiszén kiveszétt a juó asz- szonyok faja”... A népdal ilyeneket dalol az asszonyokról, lányokról: Kiéket, züődet virágzik a temetü, Engém temessenek belé legelü. Engém elü, utánno a ruózsámat, Hon né taroson több szeretőt magánok. Jaj de fájin a kisasszon ruhájo, Miég fájintabb lilijom kiét orcájo. Szoknyájának fodrát a szél rengeti, Szive táját a szerelem iégeti. összeütöm a bokámat, Szeretem ién a babámot, Mer juó nuótás még juó kapás, lés ném is nagyon ébattás. Találós kérdéseiknek se szeri — se száma, ebben egyetlen más vidék népe sem versenyez-
