Fraternity-Testvériség, 1951 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1951-12-01 / 12. szám
10 TesTvkrisbg és kurucosan nézett a szemembe. — Jól van, jól van, Vidra uram, — mondtam, — de mégse értjük egymást. Nekem mindegy, akármerre, akárhova megyünk, mondja meg kereken, mennyiért visz óraszámra. — Ugyan ne tessék azt az órát firtatni. Mindegy a mán, akárhány óra. Én azért nem fogom lassabban hajtani a lovamat. Csak úgy hajtok én, akár szakmányba dolgozok, akár napszámba. Magyar ember vagyok én, instállom, nemes ember. Nevettünk a feleségemmel és összenéztünk: Itt nem lehet zöld ágra vergődni. Vidra uram észrevette, hogy egyet gondoltunk az asszonyommal. Hamiskásan hunyoritott. — Na, látom, hogy a tekintetes ur is jó magyar ember, hát minek az a fifikálás. A minek ára van uram, annak ára van. Én nem gondolok semmi rosszat, de hát ha nem a tekintetes ur vóna, hanem egy amolyan másmilyen ember... Hát instállom a könnyen megtehetné velem azt a teréfát, hogy napszámba mindig csak a székvárosba menne velem. Mennyit veszitenék én avval. — De nézze, jó ember. Hát magának nem mindegy, hogy merre hajtja a lovát? — Nem bizony instállom, mer hát minden útnak más az ára. — Jól van no, ne beszéljünk róla tovább. Mindig meg fogunk alkudni minden útra ... Szépen elállóit az eső, hát legyen szives, menjen haza, fogjon be és vigyen el bennünket Nagypatakra ... — Nagypatakra! — Oda. — Lehetséges... — Akkor jó. Vidra uram elköszönt, elment. Egy félóra múlva ott volt az ablak alatt. Gyönyörű volt az ut. Szép lejtésű erdős fasor, nagyszerű megnyiló kilátások, jó levegő, a felvidék bűbájos hangulatai. Vidra uram néha hátra fordult, mikor felfelé baktatott a kocsi és visszaszólt: — Tavaly vettem én ezt a lovat a losonci vásáron. Nem igen lehet meghajtani, mert a nagyboldogasszonyi vásáron el akarom adni... Egy százast csak kell kapni rajta. Tovább mustrálta a lovát és lefelé vigan gördült a jó kis futó kocsi. Egészen beleszerettünk a kocsikázásba és elhatároztuk, hogy mindennap kimegyünk. Amint hazajöttünk, kifizettem Vidra uramnak a négy koronát, de megmondtam neki: — Jó lesz, ha meggondolja a dolgot! És én kifizetem magát egyszerre, mikor már egy kis summára gyűl, legalább kapjon tiz-husz forintot együtt... Legyintett rá: — Mindegy a, tekintetes uram! Csak minél előbb zsebibe legyen az embernek a garas. Másnap vártuk, nem jött. Érte küldtünk; azzal a hirrel jött vissza a lány, hogy kint van a mezőn. Este megizentem neki, hogy a következő nap el ne felejtkezzék! Itt legyen. Akkor csakugyan meg is jött. Vigan ültünk fel. — Na, Vidra ur — mondta a feleségem jó kedvvel — megint arra menjünk, amerre a múltkor voltunk. Az a szép ut! — Hát instállom, hová? — Nagypatakra. — Nagypatakra? — Oda. — Mm. Megindult. De úgy vettük észre, hogy beteg vagy mérges, mert nagyon szidta a lovait, a hasuk alá csapkodott és szörnyen lógatta az orrát. Egyszer se fordította vissza az ábrázatát, hiába is kezdtünk vele beszélni, kurtán, furcsán végzett a szóval. Az ut azért gyönyörű volt és már ismerősen köszöntöttük az újonnan feltűnő részleteket. Este, mikor megállottunk otthon a ház előtt, kivettem a négy koronát a tárcámból és kezébe adtam Vidra uramnak. Az öreg nagyon keserűen nézte meg. Egyenként megforgatta a pénzt s tovább is a markába tartotta. — Mi baj, Vidra uram? — mondtam neki. — Hát uram, — szólalt meg laposat pillantva, — én csak amondó vagyok, hogy ez nem seft! — Micsoda?... Hát nem annyit kért? — Hát... — Na hát! — Az isten áldja meg! Ezér állottam én ki a munkából! Négy koronáért!... Hiszen csak két pengő. — No látja... Azért mondom, hogy jobb lesz másképp alkudni.-— Á, nem alkuszok én másképp. Magyar ember vagyok én... Mit mennek mindig abba a rongy tót faluba, mikor nincs ott semmi keresni valójuk... — Mi köze ahhoz magának. Arra megyünk, amerre jól esik. Örüljön, ha többet keres. Annak örüljön, minél többször megyünk... — Örül az Isten! — fakadt ki Vidra István. — Szekeres ember vagyok én, uram! — s a mellére ütött. — Az a kötelességem! Ha az urnák menni kell, hát menni kell. Zörgesse meg éjfélkor az ablakom, elmegyek én Orsovára is? De az ég rogy gyón a rongy tót falujára, hogy én mindennap oda járjak! Mikor az urnák e csak passzió! Elébb való nekem a magam dóga... Vagy ha passziózik az ur, hát passziózzon! — Hogy gondolja ezt, Vidra uram? — Hogy? Hát jól! Eccel csak elvittem két pengőért; gondoltam: na! isten neki! Hadd örüljön a tekintetes ur is ... Ha dóga vón, ha mu- szály vóna menni, a más! akkor nem szólanék! De igy? Hát uram, minél többször kell arra
