Fraternity-Testvériség, 1951 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1951-12-01 / 12. szám
TESTVÉRISÉG 9 tat a Klajnt, ne tessék avval menni . . . — Hát kivel, Mari? — Haasze itt van Vidra ’Stvan bátyám, van annak olyan két lova, hogy a Klajn a szemivei se látott olyat. — De van-e kocsija? — Ugyan mán honne véna! — botránkozott meg Mari, — hásze tetszik tudni, hogy megvette a Pergelt hintój át. — Nem tudom én. — Aannye, isze megmondtam a tekintetes asszonykának. A feleségem nevetett. De Mari szemrehányóan pillantott rá, amért előttem elhallgatta a dolgot. — Jól van, Mari — mondom, azért ne apre- hendáljon, még csak egy hete vagyunk itt, nem tudhatunk mindent. No majd nyár végére mindent tudunk, amit csak akar. — Hát átugrogyak? — Csak ugorgyon. — Ennye, ha tudtam vóna, nem őtöztem vón fel igy. — Miért? — Csak nem megyek igy Vidra ’Stván bátyámékhoz, még azt hinnék, hívogatni járok. — Menjen, ahogy akar. Csak siessen, siessen. Mari visszament a konyhába s visszaöltözködött féltisztába. Alkonyodott, mire elindult. — Szaladok mán, — mondta és elszaladt. — Vártunk, vártunk soká, nem jött. Sötétben került elő. — Tekintetes asszonyka, ne tessen haragudni, de nem vót otthon Vidra ’Stván bátyám, osztán meg kelletett várni . . . — Mit izén, jön, nem jön? — kérdeztem. — Hát mikor itthon van, jön, de ha nincs itthon, akkor nem jön. Most is tetszik látni, a mezőn volt. — Eredj vissza rögtön, mondd meg neki, hogy azonnal fogjon. Gyönyörű holdvilág van, most legjobb kocsikázni. Mari megfordult és kissé zavarodottan, de engedelmesen elment. Készen voltunk az útra, mikor visszatért. — Jön a kocsi? — Hát ma mán nem jön, kézit csókolom. — Miért nem? — Este van mán . . . — Ejnye, teringette, — fakadtam ki — ez már mégis sok. Mi köze van neki ahhoz. Eredj vissza, mondd meg, hogy vagy jöjjön rögtön, vagy többet soha nem hi vom. Majd eljön a Klein! A lány habozott, maradt is. Egyszer kifakadt. — Á tekintetes uram, — nem jön az, ha soha nem is tetszik hijni. Mer azt mondta, hogy nem jön ü még az Istennek se. Örül, ha le— fekhet. Ki is csapta a lovakat már a mezőre. Bosszúsak voltunk. Jó Ízelítőt kaptunk a kocsikázásból. Másnap elhivattam Vidra ’Stván uramat, megbeszélni a kocsizást. El is jött. Úgy is otthon hevert, nem mehetett a mezőre, mert egy kis eső volt. Derék, piros arcú, jóizü magyar ember volt. A pohár bort elfogadta és a jóllakott emberek önérzetével ült le. — Hát Vidra uram, szeretném, ha megegyeznénk arra, hogy minden délután megkocsikáz- tatna bennünket. Maga ide állana a kapu elé, mindennap öt órakor és este hét-nyolc órára hazajövünk . . . Mennyit kér ezért? Vidra uram úgy tett, mint aki nagyon gondolkozik, mégsem jut eszébe semmi. — Hát hova mennénk, instállom? — Ahova jól esik. Számítsuk ki a leghosz- szabb utat, mert tudja, az úgy lesz, hogy egyszer elmegyünk a székvárosig, máskor háromnégy falun végig, ha meg jól esik, megállunk, az erdőben sétálunk, vagy szalonnát sütünk . . . Szóval, mennyiért jár velünk naponta délután két-három órát? — Hát instállom az úgy van, hogy a székvárosba a taksa öt korona, várakozással hat. — Na, gondoltam magamba, már ezzel nem fogunk eligazodni. — Hát mennyiért visz el a másik oldalon, Nagypatakra és vissza? — Hát instállom, nem tóm mit mondjak, annak mán nincs olyan taksája. Mer oda nem jár senki. Négy korona nem lesz sok. — De nézze csak, itt a térkép: Nagypatak messzebb van, mint a székváros. Hát mér kér kevesebbet. Hiszen a városba bevisz egy órával hamarabb, mint oda. — Az az én dógom, tekintetes uram, én beviszem a tekintetes urat az én lovammal öt fertály alatt, de a Klajn, nem viszi be két óránál hamarabb. — Jól van jól, hát mennyi idő alatt visz el Nagypatakra? — Instállom, a mán nem számit, mer hát ki megy arra? Csak ha épen mán Igló felé megy az ember, akkor esik útba . . . — Hát nem akar óraszámra szerződni? — Dehogy nem, instállom. Mér ne? — Hát mennyit kér egy órára? — Egy órára! Az a fő tekintetes uram, hogy hova megyünk? — Mennyit kér, ha erdőbe megyünk? — Mék erdőbe? Mer annak is taksája van. A csererdőből egy szekér fa hozatal — mán csak mondom, ahogy számítjuk — hatvan krajcár, de mán a Fekete-hegyrül, egy forint. Ha meg a Vágásba kell menni, na hát tekintetes uram, oda tengelyes szekérrel se megyek el öt pengőnél alább, mer én a lovamat meg nem szakasztom, a kocsimat össze nem töröm, ha száz pengőt fizetne se... Nagy elszántsággal pederte meg a bajszát
