Fraternity-Testvériség, 1951 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1951-10-01 / 10. szám
10 TESTVÉRISÉG hogy csak az olasz tud. — Erről nem is ir semmiféle könyv. El akarják titkolni, mert senki sem tudja a magyarázatát. Csak mi, öreg, fakó szavú, kivénült cicero- nék tudjuk, hogy mi is ennek a titka. * — Élt valamikor Umbriában egy Palombara herceg. A nagyapja még közönséges buvárlegény volt Pescarában, ahol egyszer csak egy elsülyedt szirakuzai gályára akadt. Kalózoké lehetett ez a gálya, mert tele volt kincsesei. A búvár előbb jól megszedte magát belőle. Zsákmányra hordta fel a kincset és csak amikor már nem volt ott többé egy fületlen gomb sem, akkor jelentette be, hogy elsülyedt hajót talált. Arról, hogy mi volt a hajóban, bölcsen hallgatott. A kincsekből aztán nagyúri módon élt és hercegi cimet is vásárolt magának. Akkoriban nagyon könnyen ment az ilyesmi.... De az unokája már gőgös nagyur volt. És amellett zsugori is! Történt, hogy egyszer, éjnek idején, egy vándor állitott be Palombara várába. Éjszakai szállást kért. Fáradt, poros, öreg ember volt. Féltette a mi olasz éjszakáink hidegétől öreg csontjait. — Van-e pénzed a szállásért? — kérdezte a herceg. — Öreg, szegény vándor vagyok, nincsen nekem pénzem. A várur nem is felelt az öregnek, megfu- vatta a kürtjét és — szép szerével kitétette az éjszakai vándort a vár felvonóhidja elé. Az öreg odébb állt. De egyszerre visszafordult. Zörgetett a várkapun, hogy ő meg tud fizetni. Még pedig arannyal. Csak adjanak neki egy tűzhelyet, meg egy nagy bográcsot. A csatlósok hirül vitték ezt a hercegnek.. Palombara nevetett: — Hát hozzátok elébem azt a vándort! Az öreget a herceg elé vezették. Aztán kapott mindent, amit csak akart. Tűzhelyet, bográcsot. Az öreg pedig bezárkózott, de a csatlósok meglesték a kulcslyukon, hogy mit csinál. Az öreg mosolygott. Észrevette, hoey figyelik, de ez nem bántotta. Csak ezt várta. Először is egy nagy kört rajzolt a földre, alá hatalmas kettős négyszöget, a körökbe pedig két rejtelmes ákom-bákomot irt. A tetejébe meg odairta zsidó betűkkel, hogy: Isten. Aztán meg- gyujtotta a tüzet. A bográcsba földet hányt és — odaállt a földre rajzolt kör közepébe. Aztán sorba odalépett mind a hét rejtelmes ákom-bákomhoz s egy-egy latin mondatot mormolt el előttük. Amikor aztán mind a kilenc latin mondattal végzett, odament a bográcshoz, eloltotta a tüzet és kivett onnan egy — aranyat. Igazi, fénylő aranyat. A csatlósok rohanvást szaladtak a herceghez a hirrel, hogy az öreg aranyat csinált. De aztán maga ment el az öreghez és most, most — meg a szemeinek nem akart hinni. A csatlósok igazat mondtak. Az arany valódi volt. Most már kapott szállást az öreg. Sőt nemcsak egyszerű almot vetettek neki, hanem a legszebb vendégszobát nyitották ki a jött-ment vándornak s maga a herceg ült oda a menyezetes nagy ágyhoz, az öreg udvarlására. A titkot akarta megtudni tőle. Az aranycsinálás titkát. Mert akkoriban sokat beszéltek az alkimistákról és komoly tudósok ültek a görebek mellett és összevissza kotyvasztottak mindenféle tücsköt-boga- rat, hogy abból aranyat csináljanak. Az öreg azonban előbb aludt egyet és csak reggelfelé árulta el a titkot. Lerajzolta a bűvös kört és négyszöget, amibe bele kell állni, belérajzolta a bűvös kabalákat és odairta a bűvös mondatokat is, amit el kell mondani, amig a bogrács alatt ég a tűz.... De amint a herceg egy pillanatra a tűzhelyhez távozott, az öreg eltűnt. Száz gyorslábú csatlós se talált többé a nyomára. Nagysüvegü tudósokat hivatott magához ezután Palombara hercege, hogy azok most már csináljanak neki aranyat az öreg receptje szerint.... Éjjel-nappal nagyszakállu vének állottak ott, hol a bűvös körben, hol a bűvös négyszögben és mormolták a bűvös mondatokat a bogrács előtt, de egyetlenegyszer sem sikerült aranyat csinálni a puszta földből. Palombara herceg dühöngött. Szidta a sok tudóst, mint a bokrot. Egy párt le is nyakazta- tott közülök, de azért még sem sikerült egyiknek sem aranyat csinálni. Akkor aztán ő maga próbálkozott meg vele. Nem volt már többé egy percnyi nyugta sem. Álmából is fel-felriadt és futott a bűvös körbe, hogy talán most, talán most sikerül majd.... De sohasem sikerült. És ez is lett aztán a veszte. Végül már valósággal belébolondult az aranycsinálás titkába, amelynek kulcsa, ő azt hitte, ott van a kezében. Folyton arra gondolt és folyton arról beszélt. Még a halálos ágyán is. Amikor már érezte, hogy ütött az utolsó órája, kőfaragómestereket hivatott magához és márványba vésette az öreg, titokzatos vándor rajzát, bűvös kabaláit és rejtelmes mondatait és meghagyta, hogy ha meghalt, oda temessék majd e kőbe vésett recept alá, hogy ha a koporsójában talán elfelejtené a bűvös igéket, hát akkor is még előtte legyenek, hogy bármikor elmondhassa őket.... Mert hátha talán ott a földben sikerül majd neki az aranycsinálás.... Oda is temették el azután, az alá a nagy márványlap alá, amelyre a kőfaragómesterek előbb rávésték az öreg titokzatos, bűvös mondatait. És onnan, Umbriából, a sírjáról hozták el ide ezt a nagy fehér márványtitkot, amely most ott áll a Trofei di Mario mellett.... *
