Fraternity-Testvériség, 1951 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1951-07-01 / 7. szám
6 TESTVÉRISÉG Vasárnap odaát A Tisza szőke vizére acélfényt vetett a nyári alkonyat. A terhes, nagy komp lassú lomhasággal, nehezen szelte a víz acélját. A kifeszített drótkötélen egymás elébe és után rakták markoló tenyereiket a húzó emberek. A Tisza partján fekvő faluból valók. A Tisza túlsó oldaláról szállnak estére hazafelé a kompon át. Ki szénát hoz szekerével a folyóntuli határrészről, ki gyalogszerrel: kaszával, villával, gereblyével, vagy valamilyen más szerszámalkalmatossággal állított a hidas terpesz testére. Az asszonynépek hamvasokba kötve a hátukon füvet, vagy zöld tengeriszárat cipeltek a fejőstehenek részére s belé-belékottyantanak a férfiúnépek ügyes-bajos beszélgetésébe. Mert ügye is, baja is van most mindenkinek elegendő. Amíg átjutnak a Tiszán, belételik vagy tizenöt-húsz perc s bizony ezalatt sok mindent le lehet tárgyalni a világ bajából és ügyéből. Sietős a munka. Aratás, hordás, cséplés torlódott össze egy rakásra. Aligség is elég egy hosz- szú hét napja a torlódott munka végzésére. De- hát, majd csak megsegít az Isten — mondogatják egymásnak az emberek. Az Isten úgy rendelte, hogy az ember hat napon át munkálkodjék s a hetediken megpihenjen. így tudja a falu népe ezt a Szentírásból, mert igy vagyon írva, s a falu népe ezt szentírásnak is veszi. Egész etikai világrendjének sorfala a vasárnapok s higiéniai szabadsága is csak a hetedik nap. Dehát a falu törésénél megáll a kisbíró, a hatalom végső embere. Dobolásra feszíti mind a két lábát s pergetni kezdi a dobszót. A házbeliek a kapukhoz sietnek, vagy az utcára lépnek ki, hogy értelmét vegyék a dobszó után a hatalom szavának. Megáll a hidas is, hogy a kompraszorult nép se ejtsen el egyetlen-egy szót a törvényes híradásból. Mire a kisbíró befejezi a dobszót s két kezébe veszi a papirost, mindenki készen-áll a figyelésre, hogy meghallja a kisbíró hosszútagolásával előadott rendeleti szózatot, mely szerint most már elrendeltetik, hogy vasárnap is mindenki dolgozhat. Arathat, kaszálhat, gyűjthet és hordhat és minden mást végezhet, amit csak az idő előhoz. Az emberek minden szót fülhegyre vesznek s végezetén egymásra nézve mintha azt kérdeznék: hát ez is lehet? Az öreg Espány aztán ki ereszti a száján: — hát halljátok, emberek, már úgy látszik, hogy Isten se lesz! — Hogy mondhat ilyet, Espány bátyám? — kérdezi átalkodottan a Darvas Pesta. — Hát úgy, jó öcsém — teszi a szót vissza az öreg Espány — hogy a kormány ma az Ő szentséges törvényét törölte el s meglássátok, hogyha büntetni akar, még el is parancsolják. Hiszen már sokan azt is mondják, hogy Ő nincs s az istentagadást nem is büntetik. Az emberek hökkent arccal kapkodtak vissza a komp vaskötelébe. Megfeszült karokkal rángatták ismét elébb. Az asszonyok is elhallgattak. Mindenki gondokba merülve nézett a Tisza acéltükrébe, ahonnan a saját képe merült kinek- kinek elébe. Mindenki látta a saját képét, melyet Isten az Ő saját képének hasonlatosságára teremtett s mindenki megborzadt arra gondolatra, hogy mi lesz velük, ha egyszer büntetés terhe meliett eltiltják az Istent is. T. T. F. A VILÁGBAN SZÉTSZÓRÓDOTT MAGYAR KÖLTŐKNEK Irta: Reményi József Innen, onnan, nyíltan, félve, szerteomlón, alig élve, írnak nékem, írnak ők. Magyarok, kik horpadt mellel, harcolva a fénytelennel, vigaszt várnak: csak költők. Csak költők az éj szájában, a setétség viszályában, gödrében a nyomornak, írnak, írnak, a betűnek rabjai, a gyönyörűnek, részegítő verssornak. Gyötört szivük áradása, törött vágyuk károgása felém fordul, szegények! Magyar költők bűvöletén ólálkodik a világrém, megbolondul az ének. Csak költők, csak magyar költők, dűlő úton jajt öröklők, mit is tegyek veletek? Nincs vigalom, van siralom, noha zeng még az én dalom, be megértem telketek. Noha zeng még az én dalom, s hegyen állok, szokatlanon, a távolt átölelem. Kérdem, költők, magyar költők, világűrben porba ködlők, végzetünk hova megyen? Reszket szavam, vegyétek át, dúdolgató álmom vádját, szabadságom híreit. Nektek adom, néma igék, irgalmazó sorsom hitét, láng-lobbantó rímeit.
