Fraternity-Testvériség, 1950 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1950-11-01 / 11. szám
8 TESTVÉRISÉG Eéy Itis történeti mozaik (A nevek költöttek, a történet minden szava igaz) 1946-ot irtunk akkor. Nagyon hideg téli este volt. Regensburgból igyekeztem hazaielé. Családommal akkor nem messze Passautól egy kis német faluban laktam. A lezajlott háború nyomorúságát még mindig éreztük s a vonat is természetesen hideg volt és sötét. A vonatban véletlenül egy ismerős zsidó fiúval találkoztam össze. Ő is pesti volt. Elbeszélgettünk. Mikor mondotta, hogy fél hogy ha megérkezik nem fog kapni autóbuszt a zsidó táborhoz, felajánlottam neki, hogy ha szűkén is vagyunk, nálunk melegben megaihat s reggel folytathatja útját, amit ő örömmel elfogadott. Passaunál át kellett szállnunk. Bementünk a vasúti étterembe. Gyér világitásnál üldögéltek az emberek. Nagy dolog volt hogy már valami krumpli-répa keverék főzelékfélét jegy nélkül lehetett kapni, sőt még sört is. A söntéshez mentünk és sört kértünk s valami ennivalót. Egy kis tömzsi levente sapkás gyerek komolyan figyelt bennünket. Félkönyökkel a söntés asztalára • támaszkodott, bár a támaszkodás egy kis kapaszkodást is jelentett számára, mert alig ért fel a söntés magas asztaláig. Egyszer csak megszólalt: Maguk magyarok? Gondolom azok, mert magyarul beszélnek. Az én ismerős fiatalemberem azt mondja: Én zsidó vagyok; a nagyságos asszony magyar. Maga ezt most csak azért mondja, mert annak most jobb lenni, mondja a gyerek. Állítottuk neki, hogy igaz, de nem akarta elhinni. “Jöjjenek az én asztalomhoz” hivott bennünket és széles mozdulattal mint egy vendéglátó házigazda terelt bennünket maga előtt. “Erre, erre tessék!” Leültünk s aztán megindult a beszélgetés. Az én ismerősöm érdeklődött, hogy hogyan és hol lehet átjutni az amerikai orosz határon. Ő a háború befejezése után jött ki Magyarországból, abban a reményben, hogy ki tud vándorolni Angliába, ahol a menyasszonya van. Mivel erre semmi reménye nem volt, most azon gondolkodott, hogy hogyan mehetne észrevétlenül vissza. Tőkés Béni vendéglátó házigazdánk aztán elmagyarázta, hogy hol milyen az átjutás. “Voltam én már innen kétszer otthon Erdélyben, de nem találtam az enyémek közül senkit sem. Lent laktünk Csikben. Osztán mikor jött az orosz, az egész család beállt katonának és harcoltunk, segítettünk a magyaroknak védeni a hazát. Budapesten aztán elesett az anyám, az apám. Én is megsebesültem ezen a térdemen. Mind elpusztultak, mégis elveszett a haza.” Nagy csend lett közöttünk. Aztán az én ismerős fiatalemberem Steiner Sándor megszólalt. “Hol harcoltál Budapestnél?” Kelenföldén, mondja Béni. Én is ott harcoltam, mondja Sándor. Melyik csapatnál? Az oroszoknál — volt a felelet. Béni kinyitotta a szemét és nagyot nyelt. Csend lett újra közöttünk. Mindenik fiú megértette a másikat. Aztán újra folytatta Béni: “Hát igy van, most itt vagyok, bolyongok itt Németországban. Erdélyben már nincs senkim, magam sem tudom mi lesz velem. De azért csak megvagyok. Csak ez az egy ingem van. De mire másik kell, csak kerül valahonnan. Elboldogulok én itt is, pedig nem tudok németül, utálom én ezt a nyelvet, nem is tanulom meg soha.” Mikor felálltunk s indultunk, Béni nem engedte, hogy kifizessük a vacsoránkat. Ő akarja kifizetni, mert mi az ő vendégei vagyunk. Igen rösteltük magunkat és szabadkoztunk, de Béni erősködött s engednünk kellett, mert láttuk igen megbántanánk, ha nem fogadnánk el tőle. Bu- csuzásul kezet fogtunk. Meghívtam Bénit, hogy látogasson meg bennünket. ígérte is, hogy eljön, de soha se láttam többé. De az emléke örökre él bennem. Egy kis igazi magyar ő, aki a magyaroktól elvett Romániának ítélt Erdélyben harcolt a szabadságért s onnan tovább Pestig jött övéivel harcolni és védeni a kommunista oroszoktól a magyar hazát, nem azért mert náci volt, hanem mert magyar volt, székely volt. (D. E.)
