Fraternity-Testvériség, 1950 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1950-10-01 / 10. szám
8 TESTVÉRISÉG Templom után — kálvinista szokás szerint — a presbitérium tagjai megvártak a templom kijáratánál. Kezet fogtunk egymással s beszélgetni kezdtünk az időről, karácsonyról. Közben az orgona utójátéka is elhalkult, lejött kántorunk. Szép szál ember volt, 50 év körül, barna szemmel, deresedő hajjal. “— Had mutassam be a legátusunkat igazgató urnák” fogott karon Ké- részy István bátyám s mikor kezet nyújtottunk, megszólalt: “Trencsényi vagyok”. Hirtelen megmerevedett arcom.... Trencsényi.... Perth Amboy.... Tiszamente.... tanitó.... villantak át agyamon s anélkül, hogy bemutatkoztam volna, megismételtem nevét: “Trencsényi? Hát akkor tisztelted. az édesapja Amerikából!” — vágtam elébe mindennek. Az erős ember reámnézett kutatva, gyanakvóan s mikor elmondom, hogy Perth Amboyban édesapja vendége voltam alig pár hónapja, kiáltani kezdett: — “Nem, az nem lehet, az nem az én édesapám! Vagy harminc éve értesítettek, hogy vasúti szerencsétlenség érte s annak áldozata lett —” hozta elő a lelkében oly hosszú idő alatt kijegecesedett mondatokat. Kezdtem inogni meggyőződésemben. S akkor.... akkor, igen, eszembe jutott az oroszlánfejes bot, hátha az segít valamit.... Bátran visszafeleltem: — “Hát pedig a kezemben is volt édesapja oroszlánfejes botja!....” A hatás leírhatatlan volt. “Az oroszlánfejes bot?” mondta, de már akkor zokogás rázta az egész embert. Sok sírást hallottam, de egyik sem oly megrendítő, mint amikor meglett férfi zokog kendőzetlenül s hangja csuklássá változik. Nem is beszélt, karonfo- gott, átvitt lakására, hol aztán kettesben elmondtam néki ama nap történetét. így támadt fel a fiú számára a halottnak vélt amerikai édesapa az Ur megtestesülésének ünnepén 1937-ben.... ❖ ' Aztán eltelt tiz év a tiszanánai legáció óta. 1947 őszén visszakerültem Amerikába. Elmentem meglátogatni Dr. Vincze Károly főesperest perth amboyi parókiáján. Bucsuzáskor tudtam meg, hogy Trencsényi bácsi 92 évével, oroszlánfejes botjával még életben van. Nem volt időm felkeresni, de innen üzenem: tisztelteti fia, a tiszanánai nemes református ekklézsia derék kántora. Ha pedig végrendeletet csinálna — tartsa meg Isten még sokáig életben! — az oroszlánfejes botot hagyja rám, hátha egyszer visszajutok az akácos tiszamenti faluba s átadhatom fiának örökségül és mementóul. Warren, Ohio Harangi László "....Köszönet a nagyszerű pontosságért." Kedves Elnök ur! Hálás köszönetemet kivánom kifejezni vigasztaló soraiért drága férjem halála alkalmával és azért a nagyszerű pontosságért, melyet Református Egyesületünk tanusitott a csekk kiküldésénél. Az angol insurance még most sem fizetett. Isten áldja mindnyájokat. Kovács Istvánné 269. osztály Perth Amboy, N. J. Totális undorral. . . — Részlet egy óhazai levélből — “Úgy félek, hogy félreértitek ezeket a sorokat. Nem siratófal, nem panasz akar lenni ez a levél. Részünkre a napnak az a szaka a legjobb, amikor az ember este hazavetődik, bekapja a vacsoráját és beesik az ágyba és érzi, hogy bele- sülyed az álomba. Ez nem csak a fáradtság miatt van, hanem külön lelki öröm az, hogy most jön egy pár óra, amikor nem kell gondolkodni, küz- ködni a problémákkal s ha nem jön egy csöngetés, ez az éjszakai menekülés — a mienk. Reggel nem a fáradt test ébredése a legrosszabb, hanem a visszatérés az öntudathoz. Valamennyi probléma, gond újból felsorakozik és mázsás sulyokkal megterhelve indulunk neki a napnak. Eszünkbe jutnak családunk, barátaink, ismerőseink és saját ügyeink, sehol nincs megnyugvás. Örömeink már rég eltűntek és nem tudjuk miként kapcsoljuk ki az újabb esti pihenésig a ránk nehezedő vörös légkör nyomást. Napközben jó képet kell vágnunk a szivet-lelket hasogató szörnyűségekhez. Gyárban, munkahelyen, üzemben és hivatalban színlelünk, alakoskodunk és mindnyájan egy totális undorral vegetálunk. Ez a rendszer egyik legnagyobb sikere. Mindnyájunkat lemángorol, hogy senkinek se legye- nék önálló gondolatai. Mindenki hajtson alázatosan és halálrafáradtan fejet, teljesítsen minden parancsot, végezze el a kiszabott hajtsár-nor- mát s ne merjen megmukkanni. Az ő legnagyobb fegyverük a bizonytalanság, amelyben bennünket tartanak. Soha senki egy percig sem érezheti magát biztonságban. Nem tudhatjuk, mikor szervezik át a gyárat, a hivatalt, ahova helyeznek, vagy a kis földet, amelyen évszázadok óta élnek családok. Minden forr, kavarog ész nélkül, csökkent termeléssel, de ez nem érdekes. Mert a statisztika majd hazudik helyette. A napi gondokat kimélyitik a közellátás teljes csődjének a tünetei. Háziasszonynak lenni ma már kálvária. Sejtelmünk sincs, mi lesz a télen. A lakosság élelem- és tüzelő nélkül várja. Bár pénzért mindent kapni, de kinek van pénze most, a beszolgáltatás, a normák és a teljesitmény-bérek idején? Hová forduljon hát az ember? Marad a templom. Ezért zsúfoltak, mert ott nem a párt dicséretét zengik, hanem Isten szavával nyújtanak kis vigaszt. Megkapó ma már minden egyes vasárnapi mise és istentisztelet. Részünkre ez az utolsó erőforrás. Ha bent a templomban köny- nyezünk is, onnan mégis erősebben távozunk.” APPRECIATION “....we wish to express our personal appreciation for your kind letter of September 21 and also wish to thank Mr. Sarog for his kindness.” Sincerely yours Mary & George Shull Branch 181.
