Fraternity-Testvériség, 1950 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1950-08-01 / 8. szám
6 TESTVÉRISÉG ahol annyi németnek nem jut kenyér, ott a külföldinek még morzsa sem juthat. Hányódott egy darabig, aztán bekerült egy táborba, ahol ingyen kosztot meg lakást adtak. Mindenféle náció volt ott s mindegyikre azt mondták, hogy elhurcolt személyek. Dipik, igy mondták. Ezt nem értették egészen, de nem is volt fontos, csak az, hogy volt hol aludjék s volt mit egyék. Az ágyából ugyan nem akart kiveszni a poloska, akármilyen szorgalmasan vadászott is rájuk s az étel bizony kevéske volt, dehát ingyen mit is várhatott az ember. Szép volt, hogy egyáltalán adtak valamit anélkül, hogy megdolgoztak volna érte. Sokan szidták a tábort, de akkor ő mindig pártjára kelt a poloskáknak s a hig levesnek: ■— Eredjetek ki, ha nem tetszik. Odakint nem lesz poloskás ágyad, de semilyen se lesz. S még négykézláb is visszamásznál ide ezért a lötty levesért, ha fillér nélkül maradsz. Ezt csak úgy mondta, de belül bizony elégedetlenkedett ő is. De nem azért, mint a többiek. Mégse illő dolog — gondolta — hogy csak itt éljen valakinek nyakán, ingyen, mint a koldus. Hiszen az ő lakásáért, meg ételéért valakinek csak fizetni, dolgoznia kell. Ingyen csak a paradicsomban éltek az emberek, mig oda nem lett a becsületük az Isten előtt. így hát nyakába vette a környéket s talpalt egyik borbélyüzlettől a másikig. Munkát keresett. De nem kapott sehol. A sok kudarc után egy este eszébe villant, hogy ó, hiszen először a régi borbélyhoz kellett volna mennie. Az szerette a dolgosságát s szívből sajnálta, hogy fel kellett mondania akkor. Szépen váltak el, az bizonyos s igy tiszta arccal találkozhattak ismét. Tiszai urra bizony lemosolygott az Úristen, amikor benyitott az üzlet ajtaján. Valahol a fal mögött berregni kezdett az ismerős hangú villanycsengő s szólt is, mig be nem tette az ajtót. Mint régen. Kár sokat mesélni erről, hiszen természetes, hogy a mester felfogadta. Ott is tartotta vacsorára s hogy közben el kellett mondania, hol járt időközben, elmúlt éjfél is s igy ágyat is bontottak néki a háznál, éjszakára. Telt-mult az idő. Az uj pénz uj életet hozott mindenfelé. — öröm volt dolgozni ismét, nemcsak kényszerűség. Az órabérért már két kiló fehér kenyeret lehetett venni ismét s a negyven márkának, amit Tiszai ur egy héten keresett, nem fogyott el a fele sem. Mert a táborban egy márkát fizetett naponta a lakásért, kosztért, amióta keresett. A hét végefelé, amikor nagyon összegyűlt a munka, a mesternél ebédelt, sokszor ott is vacsorázott s a fürdőszobában lemoshatta magáról a sok poros hajat, ami a ruháján is keresztülszállott s a bőrét szurkálta. A megtakarított pénz meg a borravaló egyre gyűlt Tiszai ur zsíros levéltárcájában s ezt örömmel újságolta a mesternek is egyszer, terített asztalnál. Az összenézett a feleségével, mosolygott és felajánlotta, hogy kitakarit- tatja a hátsó szobát, amelyben rozsdás szerszámok álltak már évek óta, felpadlóztatja, ablakot vágat reá, szép nagyot, mert a régi olyan kicsi volt, hogy ha egy pók hálót szőtt reá, már nem lehetett tudni belülről, hogy odakint nappal van-é vagy éjszaka. Örült Tiszai ur nagyon, hogy is ne örült volna. Az első valóságos otthonát jelentette volna az a fészek. Néhány bútordarabot vásárolt, a legszükségesebbet, a- meddig a pénz futotta. Ablakra függönyt, ágyra, asztalra térítőt a mester felesége adott kölcsön, amig magának is lesz. Ugyancsak ő súrolta fel az uj pedlót, ablakot mosott s maga is segített a rendezkedésnél. Épp ma négy hete, hogy Tiszai ur kiköltözött a táborból. Felment az irodára, megköszönte a szives segítséget, elbúcsúzott tisztességgel. Elbúcsúzott a hányatott élettől, amelynek bizonytalan holnapja megkeseríti a mai száraz kenyeret. A kivándorlási láztól, az angol bányától, a társaktól, akik tovább lopták a napot a táborban. Mint a révbe jutott hajós, pillantott vissza az elmúlt bolond időre, a háborúra, a hosszú gyaloglásra, az eladott köpenyre, amelyen ime foglalkozást vett magának, kenyeret s lám most még otthont s egy kis darab jövőt is. Megérkezett. Boldog volt, amennyire csak egy idegenben élő embertől telik. Aztán most tegnapelőtt meghalt. Reggel — szokás szerint, mert nagyon mélyen alvó volt — a mester kopogott be hozzá, felkelteni. S hogy nem jött válasz, benyitott. Az ágyában feküdt, mintha aludnék. De már nem volt benne élet. A temetésen, mondom, nem voltunk csak hatan. Fajtánkbelit négyet láttam csupán, pedig kétszáz magyar lakik itt gyalogjárásnyi körben. De azt akarom, hogy mindenki tudja: megint kevesebbek lettünk eggyel. Azt akarom, mindenki elolvassa ezt a gyászjelentést. Mert ha az Úristen számon tudja tartani kétezer millió emberét ezen a földön, akkor nekünk maroknyi magyaroknak is meg kell emlékeznünk egyről, aki közülünk elmegy. Azt akarom, hogy Tiszai ur sírján legalább ez az egyszerű fejfa álljon, ne legyen névtelen és jeltelen sirja, mint annyinak itt messze idegenben. DALOL A HONVÁGY Irta: Wass Albert Szeretnék szántani, Keleti ég alján hat ökröt hajtani, ahogy gyűl a csillag, régi eke szarvát békés tájak fölé kezemben tartani. békességet ringat.... Harmatos hajnalon Istenem, add hogy még régi utat járni. egyszer haza menjek! Régi erdőszélen Régi hegyeimen virágot csodálni. uj bort szüreteljek! Szeretnék még egyszer Fáj a bujdosás már. tavaszbuzát vetni! Csupa fáj az élet. Jó fekete földet Elvész idegenben a kezembe venni. erdélyi cseléded. Beszivni illatát Régi hegyeimen frissen kaszált fűnek, lábujj hegyen járnék. mialatt a réten Jó volna a napfény! tücskök hegedülnek....! Szép volna az árnyék! Látni, még csak egyszer, , Szép volna, jó volna! a leszálló estét. Hallgass meg, Úristen! Villanó szárnyával Hisz más kívánságom az érkező fecskét. e világon nincsen: Szeretnék szántani! Hat ökröt hajtani! Régi ekém szarvát még egyszer.... még egyszer kezemben tartani! Bajorerdő 1946 •••—••• REFORMKORSZAK, SZABADSÁGHARC Mi bukásunkban is a magyar nemzet életrevalóságát oly vonásokkal irtuk be a történelem könyvébe, melyek hazánk jövendőjének alapot szerzettek. Ezt nem szabad elpazarolnunk. (Kossuth Lajos)
