Fraternity-Testvériség, 1949 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1949-02-01 / 2. szám
10 TESTVÉRISÉG Ezen gyönyörű kijelentésen gondolkozásba ejtett. Istenem! Ezek a lánykák itt születtek, keveset tudnak a magyarságukról. Még csak az sem adatott meg nekik, hogy magyar templomba járjanak, magyarul irni- olvasni megtanuljanak. Mégis magyarnak adják magukat. Én a jó meleg házban beírom könyvembe a befizetett összeget, tiz centért minden tagét. Mi értelme van annak, hogy én pénzt fogadjak el ilyen munkáért, még hozzátéve olyan egyesülettől, mint a Református Egyesület. Ha én tiz centre jogos vagyok a konvenciók jóvoltából, — magamtól kérdeztem —, mit érdemelnek ezek a lánykák és a többiek a hosszú utért?! Megfizethetetlen.... Egyedül a magyar mivoltunk és létünk a fizetés.... Tehát igy indult meg az az elgondolás, amit Nagytiszteletü Vincze Károly bűnül ró fel a központi vezetőségnek, hogy a felajánlott és visszautasított összegről gondoskodik, mikor azt írja, hogy “szerény jutalmáról beszélünk, indítványozunk a hovaforditásáról, számukra és helyettük is terveket tervelünk” stb. Nem célom Nagytiszteletü Vincze Károllyal vitatkozni, mert beösmerem, hogy ő jobban forgatja a pennát, mint én a majner csákányt. De még is szeretettel kérdem, hogy még is mit gondol ? hova kellene azt a pénzt fordítani ? Mivel jótékonvságot gyakorolni a mai leromlott világban nem igen n> héz feladat, azt a pár centet itt helyben is elajándékozhattam volna vagy egyszerűen visszaadhatnám a tagoknak a tiz centeket. Ez azonban felfordította volna az egész mai rendszerünket. Más testülethez nem juttathattam, igy legcélszerűbbnek láttam ahoz a testülethez juttatni, ahonnan az kiindult. Tehát ezen eljárásban én nem látok semmi olyan különöset, hogy e miatt levél általi vitába bocsájtkozzunk. Én mikor magam részéről a fentebb irt okoknál fogva lemondtam a tiz centekről, nem hírnévből tettem, még a jótékonyság gyakorlására sem gondoltam, sőt eszemben sem volt, hogy engemet egy osztályunk ügykezelője is utánozzon. Egyedül azért tettem, mert az ilyen pénzre nem éreztem magam jogosultnak. Hogy pedig központi vezetőségünk méltányolta az én elgondolásomat, az igazán nem róható fel nekik bünül, bárki mondja is. Az egész ügy értelmi szerzője tulajdonképen Sebestyén Vincze testvérem volt, nem én. Mikor Sebestyén testvérem levelét olvastam, egyenesen tudtam, hogy elvetette a sulykot, mikor ily elgondolást merészelt kiagyalni. Hiszen könnyebb a halottról FELESÉGET KERES a koszorút levenni, mint horw mi élők akár az uhunkat is megmozdítsuk a szegénvek érdekében. Noha személyesen nem ismerem Sebestyén testvéremet, szeretném megszorítani kezét a merészségért. Bár nem gondolom, hogy Sebestyén testvérem valaha is gondolt volna az ő tervében is arra, bogy a nagy osztályok ügykezelőit megfosszuk az ő fáradságos munkájuk jutalmától. Az észszerűden volna. Tudjuk azt, hogy a munkát egész díjtalanul végezni nem lehet, de amint azt főtitkárunk megjegyezte, egy bizonvos százalékkal mindenki hozzájárulhat a nyomor enyhítéséhez. Tudjuk azt is, hogy nagy osztályainknál óriási a munka. Azt köszö- nömért végezni nem lehet. De viszont azt is tudjuk, hogy ahol ötszáz tagunk van, nem kell mind az ötszáz házba mindig bekopogtatni a havi díjért. Vannak esetek, mikor azt házhoz viszik. Tehát könnyen megtehetné bármely nagy osztályunk ügykezelője anélkül, hogy anyagilag károsodna, munkájának egyszázalékát a nyomor enyhítésére adná. Ha ezt kis és nagy osztályaink egy akarattal megtennék, úgy a mi Református Egyesületünk az elsők között szerepelne a jótékonyság terén anélkül, hogy vezetőségünknek gondot okozna az adakozás. Ne vegye sértve senki, hogy egy kis számadást csinálok: Van az osztályunknak 16 tagja, ha minden tagunk befizetett 25 centet évente (amit a vezetó'ség kér) az ki fog tenni négy dollárt, ami igazán jelentéktelen ösz- szeg 16 lélektől egy év alatt. Tiz centekből kezelési bevétel évi $19.20, most ehez vegyünk négy dollárt, összeg lesz $23.20. Vagyis az én kis osztályom fog adni évi $23.20-t jótékonycélra, ami valamivel mégis több mint négy dollár. Ha minden osztályunk ne többet csak ennyit adna, igen szép összegnek a birtokába juthatnánk anélkül, hogy az ügykezelőknek agyonra kellene magát beszélni a központtól kért 25 centek mellett. Habár sorolhatnám érvelésemet végnélkül, hosszú levelem írásával eszembe jut az Írástudatlan ember sóhaja: Bár csak Írni tudnék, ha olvasni nem is, mert ha leírnám, majd csak találnék valakit, aki elolvasná nekem.” Bizonv a mi sóhajunk is ilyen, írunk, tervezgetünk, szivünk hasad meg a szegényen, de még mindig keresünk valakit, aki a segítség egyszerű terhét viselné. Zárom levelem azzal a reménnyel, hogy az nem fog senkiből haragot kiváltani. Megértést és szeretett mindnyájunknak. Verba Sándor, Whitsett, Pa. * Nem akarunk ugyan bölcs salamoni pózokban tetszelegni, de itt alighanem mindenkinek igaza van. Verba Sándornak is, aki a legnemesebb gondolatokkal ajánlotta fel szerény tiszteletdijat a magyar segélyezésre, — Sebestyén Vinczének is, aki a jő példát a legszélesebb vonalon szeretné érvényesíteni, — Dr. Vincze Ká- rolynak is, aki azt magyarázta meg, hogy mivel a végzett munka nem egyforma mértékű, tehát nem kívánható meg az áldozathozatal, egyforma mértéke sem. Sőt még talán nekünk is igazunk van, akik a levelek kapcsán azt állapítottuk meg, — hála Istennek! — még nem veszett el tagságunk érdé kló'dése Egyesületünk ügyei iránt. Most már csak azt szeretnénk, ha az Arany János “Füle- mile” cimü versében szereplő bíróként ("Jobb felül üt: nekem fütyül; bal felől üt: nekem fütyül”) Egyesületünk lehetne a nyertes. Azaz: akár igy, akár úgy, de jönnének azok az adományok, hogy az égbekiáltó magyar nyomorúságon minél nagyobb arányokban segíthetnénk. Borshy K. György HUSZONHETEN EGY CSALÁDBÓL! Kaptuk az alábbi levelet: A Testvériség 1948 junius havi számából olvastam, hogy “huszonhárom egyesületi tag egy családból”! Ronyecz István tagtársunk egyesületünk 54-ik osztályának ügykezelője szeretné tudni, hogy van-é egy másik család az egyesületben, ahonnan 23-an felül vannak egyesületi tagok? Tudomásom szerint igen is van, a 8-ik számú Johnstown-i, Pa. osztálynál id. Matusz Miklós tagtestvérünk családjából mostanáig huszonhatan vagyunk tagjai az egyesületünknek, a huszonhetediknek a felvételi ivét e levél mellékletével küldöm, abban a reményben, hogy még többre is van kilátás, a Matusz Miklós leszármazottjaiból, vagyis, családjából. Most pedig én is gratulálok Ronyecz István testvérünknek és a szép nagy családjának, mint Református Egyesületi tagnak. Ronyecz testvér! Nagyon sajnálom, de a tultevéssel és a “bitolással” alighanem lemaradt egy keveset már is, mert idős Matusz Miklós, a 8-ik sz. Johnstown-i, Pa. osztály öreg tagja már is négy taggal “bitolja” Ronyecz testvért. A jövőben pedig kívánok több szerencsét, hogy ilyen nagy és -sok tagból álló családosok még többet tehessünk az Egyesületünkért. A fenti sorokat Matusz Miklós kérésére irta: Rigó András ACKNOWLEDGED" A különös helyzetre tekintettel kivételesen közöljük, hogy egy 25 éves, most végzett magyarországi fiatal orvos olyan jobbódu amerikai magyar lány ismeretségét keresi, aki kölcsönös tetszés alapján, feleségül menne hozzá és Amerikába segitené. Az illető református, Debrecenben végzett, angolul tud, édes apja Abaujban református lelkész. — Érdeklődők számára a cimet készséggel megadjuk. Testvériség 1726 Penna. Ave., N. W., Washington 6, D. C. Deford, Mich., Dec. 11, 1948. Dear Mr. Újlaki: I wish to thank the Hungarian Reformed Federation of Ameirca for their promptness in forwarding me the death benefit of my mother. Your expression of sympathy is deeply acknowledged. Yours sincerely, Nancy Paladi.
