Fraternity-Testvériség, 1949 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1949-02-01 / 2. szám
TESTVÉRISÉG 9 ly 31) and Nagycsür, August 6. The poet Petőfi, who had become an incarnation of the national revolution, was probably among the unidentified dead buried on the battlefield at Segesvár. An army of 64,000 men that remained intact in the south under vacillating command was defeated on August 9 under the walls of Temesvár. With his remaining 15,000 men Görgey was unable to continue the struggle. On August 11 he requested and received Kossuth’s resignation and himself assumed the rank of chief of state. On the following day at Világos he surrendered to the Russians, from whom he expected to receive more advantageous terms than from the vengeful Austrians. Kossuth and the other lead ers fled to Turkish soil. Their flight was well advised. Mopping-up operations were in the charge of Field Marshal Haynau, who had earned the sobrquet “the hyena of Brescia” for the performance of a similar task earlier that year in Italy. Thirteen Hungarian generals with previous service in the Imperial Army were executed in the fortress of Arad on October 6. Count Batthyány, the first Hungarian Prime Minister, was shot on the same day in Pest. Görgey himself was temporarily safe under Russian protection, but the number of the executed, the imprisoned, and the proscribed ran into the thousands. This was Haynau’s way of assuring Vienna that “for a hundred years to come there would be no revolution in Hungary”. Indeed, Prince Pashkievich, the Russian general, reporting to the Tsar, dscribed the situation correctly in saying that Hungary lay prostrate at the feet of his Imperial master. VISSZHANG VERBA SÁNDOR ÉS SEBESTYÉN VINCZE LEVELÉRE Ezen a címen a Testvériség januári számában egy levelet közöltünk Dr. Vincze Károly vezértestületi tagunk tollából. A közleménybe sok értelem- zavaró nyomdai hiba került s ezért jónak látjuk azt alábbiakban újra leközölni. Annál is inkább helyesnek véljük ezt, mert időközben beérkezett Verba Sándor viszont-válasza is. * * * * Kedves Titkár Ur! Nagy érdeklődéssel olvastam úgy Verba Sándor, mint Sebestyén Vincze testvérek levelét. Teljesen mél- tánylom mind a két testvér ügy- buzgóságát és jó cselekedetekre hajlamos lelkületét. Mind a két testvér esetében megnéztem azonban, hogy milyen nagyságú osztályokat kezelnek. A beküldött összegek tanúsága szerint egészen kicsi osztályokat, a- melyek alig állhatnak többől, mint a szükebb rokni és baráti körből. És ez lényeges különbséget jelent annak megítélésében, hogy mit tehetnek meg az ügykezelők minden ellenszolgáltatás nélkül és mit nem. Egy-egy nagv osztálynál a kollek- tálás egy soha be nem fejezhető, állandóan élűiről kezdődő költséges és fáradságos munka, a nagy területeken szétszórtan lakó, otthon mikor található vagy nem található, fizetni mikor tudó vagy nem tudó tagok százai között. Egy-egy _ nagy osztálynál a könyvelés, levelezés, je lentés készítés az esztendő egyetlen hónapjára több, mint egy kis osztály egész évi ügykezelése. Mindazt, amit ez időben, munkában, személyes költekezésben jelent, azt szerelemből elkívánni még gondolatban sem lehet. Még a jótékonykodás örve alatt sem, mert még abban a tekintetben is igen aránytalanul osztódna meg a t her a nagy és kis osztályok kezelőin. A jótékonykodásra a konvención volt egy indítványom. Az, hogy az elhunytak koszrujáról mondjunk le és a koszorúk árát utaljuk át az árváknak és öregeknek az istápolására, imádságban megemlegetett emlékére LEVELES az elhunytnak. Az inditvány leszavaztatott, a koszorúk ára felemeltetett ! íme, a halottak koszorújához nem akartunk hozzányúlni, sőt növeltük azokat, de az élők alapos és fáradságos munkájának szerény jutalmáról beszélünk, indítványozunk, a hovaforditásról számukra és helyettük is terveket tervelünk! A jótékonykodásról és a magyar nyomor enyhítéséről magának a Vezértestületnek is volt indítványa és azt egyhangúan megszavazta a konvenció. Ez pedig az, hogy minden felnőtt tag évenként legalább 25 centet adjon erre a célra, önként és jó szívvel. Ez fraternal-testvériességi szervezethez illő határozat, mert jóra buzdítja a tagságnak nem csak egy kisebbségi részét (az ügykezelőket és tisztviselőket), hanem magát az össz- tagságot, beleértve az ügykezelőket és tisztviselőket is. Ez a határozat ismertetve volt a hivatalos lapban magyarul is, angolul is. Az eredmény, tudtom szerint, eddig elszomoritóan gyenge. Mint a nagyobb osztályok munkájával, feladataival és nehézségeivel is ismeretes egyesületi munkás és mint konvenciói határozatok megvalósítását szorgalmazni kötelezett vezértestületi tag azt mondom tehát, hogy uj tervek kiagyalgatása helyett adjuk rá magunkat, mindnyájan, kivétel nélkül, az érvényben lévő konvenciói határozatunk önkéntes teljesítésére. Akit pedig annál is többre indit a lélek, azt előre is áldja meg az Isten! Dr. Vincze Károly. Ezzel a levéllel kapcsolatban nem kívánjuk ismételni múlt Heti megjegyzéseinket, hanem itt adjuk Verba Sándor újabb írását: Kedves Titkár Uram: Nagy nehezen szánom rá magamat egy levél megírására, de olvastam hivatalos lapunkból a Nagytiszteletü Vincze Károly érvelését, melyet mintegy válaszul ad értésünkre: hogy fölösleges minden fáradság a szükölkö- dők megmentésére, mert neki magának is volt indítványa a konvención, mely aképpen szólt az ő írása szerint, hogy vegyük le a koszorút a halottakról és adjuk a szegényeknek. Semmi megjegyezni valóm nincs az indítványhoz, azt elintézte a konvenció. Nem is foglalkoztam volna a le- levéllel, ha az én nevem, — minden akaratom ellenére bele nincs keverve a dologba. Hogy az elgondolást jobban megértsük, _ hosszabb leírásra van szükségünk és azután ítélkezzünk. Az én osztályom ötven évi működés után munka megszűnés következtében 16 számra apadt le, de csekélységéhez mérten mindég megmaradt a gondolkodók osztályában. A 16 tag három mértföldes körzetben ^ lakik. Járhatatlan utakon kellene őket felkeresni, ami teljes lehetetlenség egy 63 éves embertől elkívánni. így minden tagunk maga hozza a házhoz a pénzt. Van az osztályomnak _ egy buzgó tagja szép családdal megáldva; köztük gyönyörű két szép felnőtt lánya minden gyűlési napján, esik vagy fuj, hozzák a pénzt. Többször figyelmeztettem őket, ha rossz idő van ne jöjjenek oly hosszú útról, de ők megteszik a fáradságot, mert mint ők mondják: “Magyarok vagyunk, nem akarunk hátralékban lenni.”
