Fraternity-Testvériség, 1949 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1949-11-01 / 11. szám
1949 NOVEMBERÉNEK TÖRTÉNETE Az aradi gyásznapot a temető csöndje követte. A vértanuk végleges száma természetesen jóval nagyobb volt tizenháromnál. Magában az aradi várban 16 magas rangú katonát végeztek ki, majdnem ötszázat várfogságra Ítéltek. Hozzávetőleges számitás szerint 114 volt a kivégzett főtisztek és politikusok száma. Görgeinek nem történt bántódása, a császár pedig decemberben megkegyelmezett azoknak, akik egy eesztendőnél rövidebb időre voltak elitélve. Sok magyar került az ausztriai börtönökbe, amelyek között Kufstein volt a leghirhedtebb, Magyarországon Munkács, Komárom, Arad, P étervárad, Gyulafehérvár és Nagyszeben börtönei fogadták be a többit, a pesti Újépülettel együtt. A szabadságharcban elesett magyar katonák száma körülbelül 24 ezer volt, tehát kevesebb, mint a mohácsi vész egyetlen ütköztében, amelynek adatait természetesen sohasem lehetett pontosan megállapítani. A győzelem után természetesen még erősebb mértékben indult meg a törekvés, hogy Magyarországot, megfosztva minden államiságától, beolvasszák a többi osztrák tartomány közé. Az önkényuralom összesn 18 esztendeig tartott, 1867-ig. Ezt nem volna szabad elfelejteni ma sem. A nemzeti akarat nem tört meg 18 hosszú esztendő alatt — és győzött. A mai elnyomás még alig pár esztendős. Mi lesz 16—18 múlva? A válasz erre a kérdésre sok tekintetben most is magától a nemzettől függ. Az a tény, hogy Haynau tábornagy személyében egy félőrült bűnözőt állított a győztes hatalom az ország élére, egy időre félelemmel tölthetett el mindenkit. A jobb jövőben azonban nemcsak Kossuth bízott, hanem a magyar nép is rendületlenül hitt benne. Kossuth és környezete 1849 novemberét jórészben utón töltötte. A határhoz közeli Widdinből, ahol augusztus dereka óta tartózkodtak, a jóval lejjebb fekvő Sumlába rendelte őket a török kormány. Nem szívesen indultak el, a hosszú és nehéz útra, amely vagy 18 napig tartott. Körülbelül száz hintó, szekér és kocsi vitte a magyarokat, akik közül többen lóháton is mentek a majdnem járhatatlan balkáni utakon. Widdinből a török lakosság szeretettel bocsátotta el őket és a nép rokonszenvét az ut folyamán is minduntalan tapasztalták. November 21-én érkeztek uj helyükre, Sumlába. Itt újabb kellemetlen hirek várták őket, amelyek között a legrosszabb az volt, hogy a török kormány valószínűleg internálni fogja a magyarokat, valahol igen mesz- sze az európai események színterétől. Az első legnagyobb kérdés, hogy a török kormány kiadja-e a magyarokat az oroszoknak, már eldőlt, a menekültek javára. A török kormány azonban, nehogy a magyarok valami nagy nemzetközi bonyodalmat idézzenek elő, már ekkor komolyan foglalkozott a végleges internálás tervével. A kilátás különösen Kossuthot keserítette el, aki tudta, hogy az internálás a fogsággal lesz egyenlő, bármennyire igyekezett is a török kormány minden lehető figyelmességet megadni a magyaroknak. November végén a sumlai rideg napokat a reménytelenség még kietlenebbé tette, bár Kossuth már akkor foglalkozni kezdett az Egyesült Államokba való ideiglenes átköltözés gondolatával. (V. Ö.)
