Fraternity-Testvériség, 1949 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1949-09-01 / 9. szám
8 TESTVÉRISÉG visszatartani. Hadtestének főtisztjei közül majdnem egyedül maradt. Kossuth, amikor ezt megtudta, rendkívül meleghangú, hosszú levelet irt a tábornokhoz. Mint gazdag mágnás, aki hozzászokott a könnyű élethez, a tábori életben is nagy kényelemmel, sőt pompával vette magát körül, felesége, aki 1890-ben halt meg, állandóan mellette volt. A sok tábori lakoma és mulatozás miatt sok ellensége is volt a tábornoknak, aki azonban kötelességeit ezek miatt sohasem mulasztotta el. KÉT SZÁL RÓZSA ASSISI SZENT FERENC SÍRJÁN... Assisi, Italia 1942 husvétján voltam utoljára Assisiben. Jól emlékszem: egyedül szálltam le az állomáson. És nem várt senki. Sem hivatalosan, sem pedig — a szállodák részéről. Pedig kértem a barátaimat is, meg másokat is. így magam, egyedül vágtam neki az útnak. Fel a városhoz, Szent Ferenc városához. Útközben volt alkalmam elmélkedni és álmélkodni. Elmélkedtem a jelenségen. Azon, hogy milyen furcsa: az emberek nem kiváncsiak Szent Ferenc városára. Persze megértettem a jelenséget. Háború volt. Mentettem is az emberi magatartást: “Elvégre....” De itt meg is akadt a gondolat sor. Mert fel kellett emelnem tekintetemet. Köröttem tökéletes tavasz volt. Virágpompában úszott a táj. A fák, a mezők, az udvarok roskadoztak a szinpompás virágoktól. Madarak énekeltek. Lepkék szálldos- tak, s végtelen csend ült a tájon. Emberi beszéd nem hallatszott. S köröttem, amerre csak elláttam, föl a hegyekig, a távoli és a közeli városokig tökéletes béke, földöntúli nyugalom ült. — “Elvégre....” és nem tudtam tovább mentegetni senkit. Mert az, hogy egy ország hadat visel, annak minden következményével, senkit sem ment fel egyetemes kötelességek alól. Még akkor sem, ha a világ minden borzalma és nyomorúsága szakad is a földre. El akartam szomorodni. De nem volt időm. Fölértem a városba. Becsengettem a kolostor ajtaján. Kezet szorítottam Ferenc 1942-es testvéreivel s máris más foglalkoztatott. Most megrettentett a fogadtatás. Először is nyoma sem volt többé a csendnek, a magánynak és a békének — legalább is az állomáson. Többszáz utas szállt le velem együtt. S több száz szállt fel. így a kép inkább zajos volt. Azután elegáns autopullmanok várták az érkezőt. Nem volt gond a városig a négy kilométer. Sajnos ennek sem örülem. Legalább is nem úgy mint szerettem volna. De megvolt rá az okom. Ahogy elhelyezkedtem a kényelmes bőrfotelben, az elegáns “cicerone” behizelgő hangon .átvette a mikrofonnál a helyet és elkezdte ecsetelni a hely szépségeit, a város látnivalóit és a szent “csodáit”. Nem feledve el felhivni a látogatók figyelmét arra, hogy a sírnál, szent Ferenc sírjánál, mondjanak majd el szeretteikért egy imát, s a szent “közbejár”. Mindennek hallatára majdnem leszálltam. Meg is állitottam a kocsit, de azután meggondoltam. Végig csináltam a látogatást. Persze, szabványos volt. Ferenc életének helyeit mutatták végig. A templomokat “magyarázták”. Giotto és Cimabue frescoit. A város palotái közül néhányat és egy állítólag éppen csoda közben levő Mária-szobrot — mint ráadást. De, sajnos — mondota a “cicerone” — most éppen nem látható a csoda: nem forog a szobor.... Nagyon mélyen elszomorodtam. Kimentem a város szélére és leültem a meredek völgy szélére. Mélyet szívtam az illatos levegőből. S meg- békélten máris mentegettem: — Elvégre.... Igen, igen csak mindennek van határa is — kerekedett fölül bennem az értelem. Megértem az üzletet. Megértem azt is, hogy vannak gazdasági és más tényezők, amelyek szükségessé tesznek bizonyos üzleti fogásokat. Van azonban az emberiségnek egyetemesebb érdeke is, mint mindenáron mellékvágányra terelni a lelkeket — főleg, ha az a keresztyénség nevében történik. Jó, ha szépen gyűl a nemes valuta. Az is, ha a szállodák zsúfoltak és fogy a jó espresso-káve, meg az aranciata, de mindez ne úgy történjen, hogy azok ne tudják meg a lényeget, akik idejöttek jó nehány ezer kilométer messzeségből. Sőt csak ezt tudják! Fölkeltem. Bementem a városba. Leültem Ferenc sírja elé és a csendben idéztem szellemét. — Nekem nem az volt a problémám, ami általában az embereknek — sugárzott felém tanítása —: az uralom, a gyűlölet. Hanem a szolgálat. Nem az érdekelt, hogy magam erejéből, a magam fejével mit tudok csinálni, hanem az, hogy mennyire tudok engedelmes lenni Istennek az Ő Fia evangéliuma által. Parancsokat nem is fogadtam el. Nem érdekelt a pénz, a hírnév és a világ. Nekem minden tökéletes gazdagságban megvolt, mert Krisztus sebeibe, az ő keresztjébe rejtőztem el. S a legnagyobb tapasztalatom az volt: oly határtalanul bűnös az emberi szív, hogy az életet pokollá, irtózatos zűrzavarrá teszi. S csak a kegyelem teszi lehetővé, hogy az életet elviselhetjük.... Krisztus, a kegyelem. Megszólalt az orgona. Látogató csapat érkezett. Letérdelt. Recitálni kezdte az imát. Fölálltam. Két szál rózsát tettem a sírra. Nem azért, hogy “közbenjárjon” és még csak azért sem, hogy “segítsen”, hanem azért, hogy bizonyság- tétele századok múltán is tiszta: Krisztus elégséges a világnak. Váltsága tegnap, ma és holnap, mindég érvényes. És Nála nélkül semmit se tehetünk. De ha mégis megkíséreljük —: a lelkünk rajta. Tőke László
