Fraternity-Testvériség, 1948 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1948-08-01 / 8. szám
TESTVÉRISÉG 7 kipiszkálom a talpamból a tüskét. Oszt amikor az asszony jómessze járna, eliramodnék. Hetek óta muzsikált már benne ködösen a szökés vágya s most szomjasan tapadt szeme az ösvényre, amelyik aranysárgán és táncosán kanyargóit bele a zöld vetésfoltokba, mint egy szeszélyes vérü patak. Hát bizony, jó volna megszökni. Még ha panaszkodna is a gondozó kisasszonynak, akkor se hinne neki. Nem is panaszskodik. Minek? Hogy csak a száját jártássá? A gondozókisasszony szigorúan néz rá, csaknem haragosan, el nem mo- solyitaná magát a világ pénzéért sem. Ingyen még úgyse. Az asszonynak hisz, nem neki. Pedig tegnap reggel is azzal a krumplival lakott jól, amit a disznónak főztek. De még azért is kapott egy cifrát, hogy még a disznó elől is eleszi az eleséget. No, nem mondja, ma kávét kapott friss kenyérrel. Ilyenkor, amikor a gondozó kisasszonyhoz mennek, mindig kávét kap, meleget, jószagut. Máskor meg?.... Hej, rossz annak, akinek nincs anyja. Már a kanyarodóhoz értek. Messze arany köd libegett. A végtelen táj felett a mezők illatos csendje úszott. Akkor a gyerek hirteleh felszisszent: — Hujnye, a kutyafáját. S a lábát sántikálva kapta fel. — Mi lelt? — mordult rá az asszony. A gyerek az asszony kezébe nyomta a cipőt. Épp úgy, mint ahogy gondolatban előre elrendezte. — Fogja csak. Valami tüske szaladt a lábamba. Majd kipiszkálom. Oszt maga csak menjen. Majd utolérem. Az asszony megindult a cipővel a város felé. Ám alig ment tiz lépést, a gyerek hirtelen felugrott. —- No, Isten megáldja, — kiáltott oda az asszonynak csufondárosan. Aztán csak futott vad nekiiramodással, akár a nyúl, ha vadászt szimatol. Az asszony kiáltozott utána, először kérlelve, hivogatva, aztán fenyegetőzött. A harsogó kiáltás a fiú süket füléhez csapódott, dobhártyája a vékony, szétloccsanó hangot még felfogta, de a szavak értelmét már nem. Az ösvény kanyarulatánál még visszafordult. Az asszony még ott állt az ösvény végén a melegtől és a méregtől kifőve. A lelenc kiöltötte rá a nyelvét, aztán tovább loholt. A világ kitárult előtte. Nagy poszméhek döngtek, az ágak közt fény lő tollú madarak raj- csuroztak s a levegő tele volt meleg, mézes bodzaillattal. S ahogy futott, lába nyomán felcsapott a forró por, mint az arany füst. Hirtelen megállóit. Körülötte hamvas-zöld búzamező lángolt s arcába csapott a jószagu szél. A lelenc mély lélegzéssel nyuitózott bele a mezők arany-lila pihegésébe. Most már lassú füttyszóval bandukolt tovább az utón. A kilátásba helyezett kacsanyak se izgatta. — Úgyse lett vóna belőle semmi, — legyintett. Tizenkét évéhez közeledett a lelenc, de kilencnek is csak nagy jóakarattal látszott. Villogó, diónyi szemében félelem lapult és sunyi, fekete panasz égett. Izzadt haja csapzottan lógott homlokába. Az ösvény országutba torkolt. Elindult rajta. De hirtelen megtorpant. — Hü, az áldóját, e meg rendőr. Attól tartott, hogy a hatósági ember majd kifaggatja, honnan jött, hová igyekszik. Aztán csak hazaviszi. Nyom egy-két barackot a feje- bubjára, és csak ennyit szól: — Itt a helyed, öcskös. A Balogh Menyusék lelence is igy járt. Hiába hadakozott, visszavitték. Pedig már a negyedik falu határában kódorgott.. A lelenc futni szeretett volna újra. Futni, amerre tágabb a világ. De meggondolta. Hátha ebből kerekedne a baj. — Aggyon Isten, — köszönt illemtudón a rendőrnek. — Szerbuc. Haza? Haza? — mosolyodott el a nagy, marcona ember. A gyerek csak szájmozgásából gondolta, mit mond a rendőr. — Ühüm, — lógatta busa fejét. Szivében öröm repesett. No, ezt könnyen megúszta. A gyerek újra ösvényre bukkant. Az ösvénynél meg nagyhatár szagos rétre. Úgy hasalt bele, mint a puha, szappanillatos ágyba. Beleiben már éhség dörömbölt, de nem törődött vele. Egy nagy szarvasbogárral játszadozott. Gyengeszelü, hüvösödő délután fodrozta a füveket, amikor feltápászkodott a földről. A nap már lefelé lépegetett s az égen az oszló- foszló felhők rózsás tündökléssel villogtak, mint rózsaszín, felvirágzott csónakok. Az alkonyati aranyégbe nyárfa-sor fúródott. — Amoda meg falu lesz — dünnyögött a gyerek s megindult a lebukó, tüzes nap felé. Még fél órát se kellett kutyagolnia, elérte az első házat. Muskátlis ablakszem kacsintott a szeme közé. Az orgonabokros udvaron bölcsőt ringatott egy fiatal asszony. Tej fényű, gödrös- kacagásu arcán a jóság meleg hamvassága. — Be kéne menni, — gondolta. S ráeszmélt, hogy éhes. Beleibe lobogó kin csikart bele s gyenge szédelgés kólintotta halántékon. Mellette tehén bőgte el magát. Szarvával megbökte a kaput. A gyerek benyúlt a rácson s lekattintotta a kapu zárát. — E meg be akar jönni — mondta a fiatal asszonynak. — Csálé ne! Az asszony nagy, melegkékségü szeme rátüzelt a gyerekre. — Ki fia vagy, he?
