Fraternity-Testvériség, 1946 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1946-09-01 / 9. szám

2

TESTVÉRISÉG

FROM SOUL TO SOUL

By Árpád Tóth

I stand by the window. Night has fallen,

And through distances, unmeasurably far,

I collect in my eyes the flickering rays Of a faraway existing gentle star.

Untold miles it passed, this radiance,

Spanning spaces frozen, dark and dreary, Pressing onwards ever undaunted,

Through untold ages of eternity.

A heavenly message, which after all Has found me, and its goal in my eyes,

While my eye-lids, as if closing a coffin,

Hide its joyous death in their confines.

I learned long ago, that in passing through The crystal devices of science, thence This light brings heavenly tidings Of life akin to earthly existence.

Hiding away, I drink it in my blood,

And in solitary watch try to fathom

The age-long woes so borne from light to blood,

From heaven to earth, from atom to atom.

The stars may, perhaps, mourn their solitude, Their scattered and numberless orphanage, That never to meet, through ice, through darkness,

And distance, is our common heritage.

Weep not, oh stars! You are not much farther Than earthly hearts down here are apart. Whether Sirius is farther away From me, or a friend, who could impart?

/

Alas! Woe is friendship and woe is love,

And woe from soul to soul the road.

While our eyes their weary rays dispatch, In-between vast, icy gaps find abode.

LÉCEKTŐL LÉLEKIG

Tóth Árpád

Állok az ablak mellett éjtszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelid Távol csillag remegő sugarát.

Billió mértföldekről *jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált s szememben célhoz ért S boldogan hal meg, amig reácsukom Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy átalszűrve a Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon Elemekről ad hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csendben tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagnak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messzeségen át?

Oh, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek!

A Szirius van tőlem távolabb,

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Oh, jaj, barátság és jaj, szerelem!

Oh, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát S köztünk roppant, jeges űr lakik.

Translation by Endre Sebestyén