Fraternity-Testvériség, 1945 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1945-02-01 / 2. szám
4 TESTVÉRISÉG “NEM ELÉG, HOGY NEKEM SZOLGÁM LÉGY!...” — Kecskemélhy József, a Bethlen Otthon uj igazgatójának beigtatási beszéde — Ézsaiás 49:6-b Akik valamikor megfigyelték egy kis gyermeknek, talán éppen a saját gyermeküknek a fejlődését, növekedését, azok bizonyára elcsodálkoztak azon, hogy a gyermek élete első éveiben milyen rohamosan fejlődött testében, lelkében egyaránt. Alig van ugyanis nyomorultabb, tehetetlenebb teremtménye az Istennek, mint a pár napos, pár hetes kisgyermek. Alig telik el azonban egy esztendő, a magával tehetetlen kisgyermek járni és beszélni kezd. Napról-napra biztosabban áll a lábán. Napról-napra több emberi szót ismer. Egyre jobban kitudja fejezni vágyait, örömeit, panaszait. Napról napra jobban megismeri környezetét, azokat, akik meleg szívvel, szeretettel veszik körül. Ha megfigyeltük, újabb egy-két év leforgása alatt nem győzünk eleget csodálkozni a gyermek értelmes beszédén, meglepő kérdésein és feleletein. Büszkén dicsekszünk vele másoknak. Többször elragadtatással mondjuk, hogy “valóságos csoda-gyerek” a mi gyermekünk. Alig várjuk, hogy iskolába kerüljön. Álmodunk neki fényes jövőt, kiváló tehetséget, mindent, ami szemünk fényét, büszkeségünket naggyá, boldoggá fogja tenni. Néhány újabb esztendő elmúltával azonban azt vesszük észre, hogy az eddig gyorsan növekedő gyermek megáll rohamos fejlődésében. Akik ugyanígy a búzakalász fejlődését is megfigyelték, éppen az ellenkezőjét tapasztalhatták. Az ősszel elvetett búzaszem még az ősszel kihajt. A gyenge hajtást télen, mint meleg takaróval betakarja a hó. És a hosszú hónapokban a meleg takaró alatt alig-alig fejlődik valamit. De amint eljönnek a szép tavaszi napok, az áldott napsugár melegére a fejletlen búza-szár egyre gyorsabban fejlődik. A májusi zápor s az éltető napsugár, hamarosan kihajtják szárból a kalászt. Közvetlen az aratás előtt azt szokták mondogatni a mi jó magyar gazdáink, hogy “az — élet — szinte napról-napra érik”. A gyermeknek és a búzakalásznak egymással ellentétes fejlődésében megállapíthatunk egy közös fejlődési törvényt: azt az örök igazságot, hogy a szeretetnek és a napsugárnak önmagát felemésztő, éltető erejét, nem pótolja a világon semmi sem! A kisgyermek akkor és addig fejlődik a legjobban, amikor és ameddig egy okos, önmagát felemésztő, mindenét reá pazarló szülei szeretet, a legtöbbet foglalkozik vele; éppen úgy, mint a búzakalász, amely akkor fejlődik a leggyorsabban, amikor a teremtő és gondviselő Isten jóságából legtöbbet kap az éltető, érlelő napsugárból, a májusi záporokból. És most kérdezhetitek, hogy miért mondottam el mindezt? Mit akarok a kisgyermek és a búzakalász ismert fejlődési törvényével életem nevezetes fordúlójánál, szeretetintézetünk, a Bethlen Otthon igazgatói állásába való beiktatásomkor? Az elmondott két tapasztalati tényre azért hívom fel a figyelmet, hogy azok alapján mélyebben belehatolhassunk alapígénk értelmébe. Azután azért, hogy az elmondottak nyomán jobban megfelelhessek én, és velem együtt ti is arra a kérdésre, amelynek okát alapígénk Isten felhívásaként csak eme néhány szóval mondja el: “Kevés az, hogy Nékem szolgám légy,... a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen.” A gyermek és a búzakalász fejlődési törvényét ez alkalommal azért mondottam el, hivatalba lépésemkor érzem, tudom, hogy Istentől kapott megbízatásomban azt a szerepet kell vállalnom, intézetünk fejlődése, a benne lakók élete, biztonsága, békessége érdekében azt a szerepet kell betöltenem, ami szerepet betölt a gyermek életében az önmagát felemésztő, gondviselő szülei szeretet. Ugyanazt a szerepet kell betöltenem, amit betölt a búzakalász életében és fejlődésében az éltető, érlelő, fejlődést hozó napsugár, a májusi zápor. Elég-e a gyermek életében az okos tervszerű nevelés? Nem elég! Testi és lelki fejlődéséhez szüksége van a szülő, a nevelő részéről felfelé sugárzó, őt ápoló, fejlesztő, érlelő — napsugaras szeretetre. Elég-e a búzakalász életében a jó föld, a téli meleg hótakaró, a gazda mindennapi imádsága? Nem elég! Teljes kifejlődéséhez, szárba- szökkenéséhez, kalásszá — életté-lételéhez szüksége van a Gondviselő Isten szeretetének melegére: az éltető, érlelő napsúgárra, májusi záporra. Nem elég életünkben sem a vállalt kötelességek gyakorlati megvalósítása! Kevés, a reánkbizottak fejlesztése, ápolása, gondozása körül még az önmagát feláldozó szolgálat is, ha abban nincs ott az éltető, érlelő, napsúgaras-szeretet! Kevés az, hogy nekem szolgám légy,... világosságul is adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen! így hallom, így értelmezem én hivatalba lépésemkor az Atya felhívását. Arra akarok fogadalmat tenni Isten és emberek előtt, hogy a reám bízottakban, a gondviselésemre bízottak életében, okos, mindenre elégséges — szülői, éltető, fejlődést hozó, érlelő — napsugaras szeretet-szeretnék lenni. Sőt több: az árvának oltalom, a gyermekeknek példa, az öregeknek meg-
