Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1944-12-01 / 12. szám
10 TESTVÉRISÉG KOSSUTH LAJOS ÉLETE ÉS PÁLYÁJA Irta Áldor Imre Most, amikor annyi esztendő kitartó és áldozatos munkája után amerikai magyarságunk azt a kiváltságot kapta, hogy amerikai hazánk egyik hajója az egész világ által tisztelt nagy magyar nevével szelheti a tengereket: több oldalról megnyilvánult óhajnak engedve közöltük le “Kossuth apánk” egyik népszerű életrajzát. Az ő emléke soha el nem halványuló élénkséggel diszlik magyarságunk lelkében s meg vagyunk győződve arról, hogy az életrajz közlése által jó szolgálatot tettünk olvasóinknak. (Szerk.) (Befejező közlemény) Az igazság és kegyelem istene legyen a nemzettel! Aradvárban, augusztus 11-én. Kossuth Lajos kormányzó s. k.” Augusztus 13-án Görgey letette a fegyvert. Paskievics kevély távirata a cárhoz nem túloz: Magyarország összezúzva hevert a porban az orosz kényur lábai előtt. Kossuth kibujdosott, rettenetes napok következtek a nemzetre. Bitófa, golyó, börtön, koldusbot, rablánc s másfél évtized számtalan gyötrelme és sanyarusága szakadt az országra. Kossuth még négy napig bolyongott az alvi- déken. Augusztus 17-ig időzött Orsován, a lengyel és olasz légió födözete alatt. S csak a válság utolsó pillanatában, mikor az osztrák dra- gonyosok nehéz lovainak vaskos patkója már ott dobogott a város szélén, keresett és talált menedéket az uj orsovai török várban. XIV. Földönfutóvá lett tehát, akit miihók szere- tete tenyerén hordozott. — A koldusbot és függetlenségből, mit a forradalom legnagyobb költőjével százezrek jelszavul választottak, a kormányzónak is, nemzetének is csupán az első jutott osztályrészül. Szomorúbb napokat, gyászosabb éveket soha, még a török fönhatóság alatt sem ért Magyarország, mint közvetlen a 48/49-iki szabadságharc után. A mohácsi vészes katasztrófa már mély sü- lyedésben találta a magyar népet... S Mátyás király hatalmas trónjának világvakitó fénye, világverő fegyvereinek messzeható tekintélye, nevének és nemzetének mindeneket tulsugárzó dicsősége alig pár tizeddel az ő halála után már annyira elborult, alászállott, szertefoszlott, hogy a mohácsi csatában csak uj urat kapott hazánk. 1849-ben a csapás nem igy, nem térden és megtörve, hanem világot betöltő csodás diadalok által keltett vérmes remények, büszke önérzet, fellengző ábrándok, magasröptű vágyak és vakmerő tervezgetések közepette érte nemzetünket. S midőn Világosnál kettétört a zászló, melynek kevély lengése csak az imént is még egész Európát bámulatba ejté; s az egetverdeső éljenek, amik országos visszhanggá fokozódva, a bevonuló kormányzót a haza szivében, Budapesten üdvözölték, rohamos változással elfojtott sóhajokká csöndesültek, melyet az első magyar miniszterelnök vértanusága avatott mindörökre szentté, — az ellentét oly gyors, annyira váratlan és olyan óriási vala, mely képes lehetett és alkalmas kiölni a szivekből a bátorság s egy jobb jövő reményének utolsó szikráját is, ha e szivek nem magyar kebelben dobognak s a hazafi lelkesedés helyett egy uj fáklya lobogó világa nem veszi át a vezérletet: a hazafi kötelesség! Augusztus 17-én kelt át Kossuth kevesek kíséretében a Dunán. Szándéka volt Törökországon át titkon Angliába jutni, de a török kormány föltartóztatta s Viddinben a rendőrfőnök lakába szállította. E túlságos elővigyázat félelemmel és aggály- lyal tölté el Kossuth kísérőit. Attól tartottak, hogy a Porta kiszolgáltatja őket. A magas díván azonban jobb vala hírénél s noha Kossuth határozottan megtagadta a mentődeszkául ajánlott mód: az izlamra térés elfogadását, több elvés sorsrokonaival együtt 1849 okt. 30-án Sum- lába, 1850 febr. végén Kiutahiába belebbeztetett. Az első kellemes meglepetés egy örömcsepp- je Sumlában hullott Kossuthnak keserűséggel csordultig telt poharába. Itt érte őt neje. A hü és bátor asszony ezer veszély közt bolygott egy ideig az országban. Tél elején (1849) végre sikerült neki egy hü s feláldozó hölgytől kisérve Újvidéknél átkelni a Dunán. Merész elszánással a szerbek lovagiasságára bizá aztán magát. Szívesen, sőt lelkesen fogadták s szerb pártfogás alatt küldték férjéhez Sumlába. Gyermekeinek, kik közül Ferenc 1841-ben, Vilma 1843-ban, Lajos Tódor 1844-ben született, mindhárom Pesten — csak később, 1850 nyarán engedte meg az angol királyné közbenjárása folytán az osztrák kormány, hogy szüleik száműzetésében osztozhassanak. A világosi gyásznap után nagynénjök, Márton Antónia és nevelőjük, Karády Ignácz gondjai alatt egyik rokonuknál Lókuton a Bakony közepén tartózkodtak. Itt fogta el őket az osztrák katonaság 1849 szept. elején s Pozsonyba szállitá, hol — ártatlanságuk figyelembe vétele nélkül, több hónapig, mind-
