Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1944-12-01 / 12. szám

20

TESTVÉRISÉG

VIII. ZSOLTÁR. Szabó László

Urunk, Atyánk! lelkesülten kiáltom: Mily felséges Neved a nagy világon!

Hatalmad e nagy földre kiterjed, Dicsőséged Egekre helyezted.

Szirmot lebbentett a szellő, halott pillangó esett a csalit közé.

S egy harang jutott eszembe, harang, oly néma, hogy már nem is az őszé.

EGYÜGYÜ VERS

Lovat lopott a cigány, szalmával etette.

Mire étkét megszokta, gödörbe temette.

Autót lopott a néger, csodálkozva nézte.

Jött a rendőr, elfogta, dutyiba idézte.

Csecsemők és kisdedek kicsi szája Ellenségidet szégyenre alázza.

Elnémul és porba hull előtted,

Kit gyűlölet s bosszu-szomj erőltet.

Ég kárpitján s nagy művén újjaidnak Hold s csillagok csodálatodra bírnak,

Lovat lopott a cigány, gépkocsit a néger.

Lázong a föld s az égen a napsugár éber.

Cigány, néger, egyremegy, együgyűn dalolok.

Öröklött a búbánat, bármit is gondolok.

Mi az ember? — újjongok — mily csodás! Gondod tárgya s legszebb műalkotás.

Mi hű Fiad? — Műremek a formája, Dicsőség és tisztesség koronája.

Úrrá tevéd teremtményid felett,

Hogy Ő benne keressünk Tégedet.

Bármit gondol reggelem, bármit delem ,estém,

A lélek be megvert hév, értelmet keresvén.

Lovat lopott a cigány, autót a szerecsen.

Igazságot az ember, ezen ki keressen?

Szelíd barom, juh és szabad vadállat, Ember előtt már csak hódolva járhat.

Ég madarát, tenger halát s nemét Az ember-ész és kéz alá vetéd

Csordúlt szívem Te előtted kiöntöm: Mily felséges Neved az egész földön!

Legyen lelkem hála és imádat,

Míg egyszer majd színről-színre láthat.

VERSEK

Irta: Reményi József

NYITOTT ABLAKNÁL

Lilás hajnalban nevelt a csendem, nem vesszőzött a zaj, képmutatás.

Mint ismeretlen kenyér úgy Ízlett a derengő szép, égi áldozás.

Nyitott ablaknál álltam, a bokrok mélázva vették a nap pompáját.

Késő ősz volt, a virradat fején sejtém a múló vén koronáját.

Büntetendő ki legyen,

cigány, néger, te, én? Elmélázva kérdezem a végzet küszöbén.

ANGYALI HANG

Ma rám gondolt a fa, ma rám gondolt a fű.

És nem sértett az emberszó, még úgy sem, mint a tű.

Ma rám gondolt az ég, ma rám gondolt a föld.

És feledém, hogy testvérem, ki Kain óta ölt.

Ma rám gondolt a tűnt, az idő madara.

És elnémult a pillanat vad jazz-zenekara.

Ma angyal hajolt le a régi gyermekhez.

És hangjában szűz visszhang szólt: enlelkem, örvendezz!