Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1944-07-01 / 7. szám
4 TESTVÉRISÉG ciója tett újra hitet az Amerikai Magyar Szövetség mellett. Az Amerikai Magyar Szövetség vezetősége és tagsága számára ezek a határozatok ékes bizonyitékot jelentenek arra, hogy az Amerikai Magyar Szövetséget nem ellenségeink támadásai, hanem ténykedései, munkája és célkitűzései alapján Ítéli meg a tisztán látó amerikai magyarság. Józan János mélységesen meghatódott, amikor végighallgatta azokat a beszédeket, amiket az Amerikai Magyar Szövetségről tartottak a li- gonieri konvención és amikor végignézett azoknak a gerinces amerikai magyar reformátusoknak a során, akik mint egy ember ugrottak talpra és szavaztak a Szövetség mellett. Ezeket a szilárd amerikai magyarokat nem tántoríthatják el alaptalan támadások ,rágalmazások, hazudozások. Ezek az amerikai magyarok a tények és tettek alapján Ítélkeznek. Imádkozással kezdődött és imádkozással végződött a ligonieri konvenció. Imádkozzunk mi is amerikai magyarok, hogy azok a nemes törekvések, amelyek kifejezésre jutottak ezen a konvención, maradéktalanul meg is valósulhassanak. Imádkozzunk, hogy a ligonieri szellem köztünk maradjon és az amerikai magyarság szívben és lélekben megerősödve vehesse ki részét a rá váró nagy és felelősségteljes feladatokból. II. KÉPEK ÉS ARCKÉPEK A KONVENCIÓS napok régmúlt napok lesznek, mire ez az Írás olvasó elé kerül. Sokan lesznek már, akik az élet mérföldes lépéseivel, jól eltávolodtak tőlük. De talán lesznek olyanok is, akik nem küldték a múltba, hanem magukkal vitték: gyárakba, bányákba, nyári mezőkre, Íróasztalok mellé. A maguk mindennapi életébe. És én ezeknek Írok. * Mentem volna már a konvencióra, de hát hol van Ligonier? Milyen utak vezetnek hozzá? Az én kedves "világj árt” barátom, akit megkérdeztem, igy válaszolt: — Biz af az Isten háta mögött van. Az Isten háta mögött? Hát az elég érdekes ut lesz. És mentem. Elébb fényes nappalon, háborús irammal. Aztán csillagködös éjszakán, békés kocogással. És végül is rátaláltam arra a beszédes csendre, amilyen csakugyan csak az Isten körül lehet. És lepihent lélekkel kerestem azt az oldalt, amelyik a Nagyur háta mögé esik. De akárhogy fordultam, minduntalan szemben találtam magam Vele. A hűvös kis völgy fölött az Ő lehellete úszott; az alvó erdők, csermelyek Róla álmodoztak; a megbújt madarak Hozzá csicseregtek fészkük párkányáról és... bizony én is csak az Ő arca felé fordultam, amikor éjjeli tanyámon kinyujtózkod- tam, mert... nem a háta mögött, hanem éppen előtte, az ö szent tenyere alatt fekszik Ligonier. És ott énekeltük másnap reggel a zsoltárokat is. Annyira ott, hogy éreztem az ujja érintését. Azt a bűvös érintést, amitől mindenki önmagára ismer, akárhogy is eljárt vala önmagától. Éreztem, hogy az Ő gyermeke vagyok; éreztem, hogy nagyon magyar vagyok; éreztem, hogy édestestvére vagyok mindazoknak, akik most itt, az Ő tenyere alatt, zsoltárok éneklésével nyitják meg a munkát. Aztán... ismergettem a testvéreimet. Illetlenül kutató röntgen-pillantásokkal. Úgy, ahogy ki-kimaga- sodtak a konvenciós kis seregből. Csupa érdekes arc. Sokszor látott vagy sohasem látott. Szemek, amelyek melengetnek és szemek, amelyek szikrákat szórnak. Nézem Daróczy Sándort. Komoly, mosolytalan, majdnem komor a szőkesége. És arra gondolok, ahogy szemlélgetem, hogy talán egykicsit keseredett is a lelke, mint a legtöbb olyan emberé, aki mindenkiben erényeket keres és többnyire csak gyarlóságokat talál. Csüggedt és szigorú őrség ebben a békevárban is és kérdezem tőle hangtalan, távoli üzenettel: — Miért, miért? Hajlékonyabb törzseken át jutok el Vincze Károlyhoz. Szemben ül velem. Két szemüvegen át nézünk össze. Az egyik, a villogóbb, az ő szemén; a másik, a színesebb, az enyémen. Kedves, bölcs fejét sokszor fordítja el tőlem, arrafelé, ahonnan konvenciós gik- szerek érik. És, mint az okosság primhegedüse, megmegcsóválja üstökét a feltörtető disszonáns hangra. De bölcs, tehát hallgat. Érzem azonban, hogy nekem mégis üzen néha. Ilyesféléket: — No lássa, hát ezért! ... És, akire magyarázatért nézek, az: Újlaki Ferenc. Kalapács a kezében és kedves, hogy ő is éppen ilyen bajokkal birkózik. De olyan megadással és hittel, mint egy próféta, aki tudja, hogy “... akármit is beszéltek, az igazság győzni fog. És győzedelmeskedni fog rajtatok is a magyarságtok. Mert az is igazság.” Finom arcéle: nyugalom. Semmi dac sincs rajta. Csak a jóság rajzolódik rá, amelyik már erő, parancsoló szelíd szigorúság. Mert.csak egy érve van: a cél. És egy megnyugvása: az Isten akarata. Borshy Kerekes György rámtekint és “gömbösgyulai” arcán szelíd gúny szalad át, mintha mondaná: — Látja, ez az! Mert az embereket ugyan mind a saját képmására teremtette Isten, de vannak akik előszeretettel korrigálnak az alkotásán és úgy átpingálják magukat közéleti rémnek, hogy már az Isten sem ismerhet rájuk. Hát hogyne járnék mindig kerekre nyitott szemmel ezen a féltett, megmunkált magyar reménységen... A f. egye meg, — gondoltam magamban, — mindig igazat kell neki adnom. De úgy látom, hogy nemcsak én vagyok vele igy, hanem az egész konvenció is. Vasváry Ödön. Egyre kevésbbé értem, hogy mért éppen Ödön és mért éppen számvevő. Holott .. Igen, holott: csupa játékos ideg, röpködő gondolat. És itt mégis számoszlopokat olvas. Ahogy nézem, az jut eszembe, hogy lám: tegnap este hárman álltunk egy bárnál. Ketten szkaccsot ittunk szódával és a harmadik, akihez szintén eme testi ital passzolt volna leginkább, nagybusan kokakolát rendelt. A reggeliző asztalnál mondom neki: — Néhányan, öregebb irók, arról beszélgettünk, hogy jó volna egy irodalmi társaságot alakítani, az amerikai magyar írások megmentésére. Például Madách nevével. Erre úgy felvillant a szeme, mintha számokat soha sem látott volna.
