Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1944-07-01 / 7. szám
TESTVÉRISÉG 5 De azt mondja Király Imre, ahogy egy vidám pillantással a szivéig érek: — Jól ismerget, testvér, csakugyan egyenes ősöm az a fáradt gazda, aki tarisznyáját, Arany János lelkén, a szegre akasztja ... — A “Családi körre” gondol? — Arra. Mert én is csak olyan tarisznyát hordok a vállamon, amiben madárlátta a kenyér és egyszerű és boldog az élet. Hiszen ebben a református gondban is a “családi kör” a legszebb. És olyan jó, olyan gazdag érzés benne magyarnak lenni, magyarért élni. Vetni, aratni, szépen gazdáskodni. Abban az ősi jelben, amit törvényeinkbe maga az Isten irt be. Néhány kis pillanat múlva már Szenei Molnár Albert zsoltárait zengjük és megyünk az Árvaházba, ahol — jókövér vacsorán, — már kollégiális érzésekből is, Szabó Laci mellé ülök. És, amig ő eszeget, jól megnézem ezt a különös, virágos búzaföldből gyúrt, dacos magyar koponyát. Óh, nem az “arcképét” nézem, hanem a körülötte nyugtalankodó isteni játékot: a költői villogást. Ahogy ezen a talajon is érleli a szépet; ahogy a sótartókból tornyokat formál; ahogy a zöldbab tavaszi színén magyar mezőkre vált át; ahogy tusakodik a Kenyéren termett rímmel és ahogy az egész vacsorázó néppel Borsodba szárnyal. — No, — mondom neki kötekedve, — melléd sem ülök többet. — Hát oszt mér? — Mert nemcsak a zöldbabot eszed el előlem, de a kádenciákat is. Lám ni: olyan rendes kis verset főztem ki most is a tányér pereméről, csörgő villákról, csurgó kanalakról és... te már irod is. Elneveti magát, hogy igy tetten értem: — No de te is elettél már egyetmást tőlem! Az este, — amiben annyi jómagyar kóvályog szerteszét és mégis egy irányban, — nagyon gondolkodóba ejt. Megittam Szabó Lacival néhány spriccert és már ennélfogva is, szörnyen jó vagyok. Észre sem veszem, hogy minden második delegátus vezértestületi tagnak pályázik; hogy a szép asszonyok úgy mennek el mellettem, mint a tavalyi kalapjaik mellett; hogy egyébként egészen rendes emberek kugligolyókat haj igáinak és végtelen jóságomban megbocsátom a jegyzők minden jegyzőkönyveit. Még a holnapiakat is. Minden érzésem a boldogan sereglő, kavargó delegátusok körül nyargal. És mondom: nagyon elgondolkodom. Azon gondolkodom el, hogy a háború egyik legsúlyosabb sebesültje az amerikai magyarság. Ki- csurgott eréből a magyarság. És most itt van ez a konvenció. A Református Egyesület konvenciója. A vérplazmák bankja. A Krisztus-keresztes mentőkocsi. És ez a gondolat kiver a városkából. Nyugtalan és mégis boldog lélekkel járom a szabad mezőt. Fölöttem, a dombon, elaggott magyarok pipázgatnak. Csak néhány szó, amit a szellő hozzám ver tőlük és mégis velem bolyong már Abauj, Borsod, Zemplén, Ung és Szabolcs. Nincs velem Szabó Laci, hát csak magam nyúlok a rímhez és kicsordul szivemből ez a négy sor: "...itt nyugszik az Isten napja hét pipázó vén magyarra; ezer színnel, magyar szívvel, szivárványos boldog Ívvel." * Másnap, már az utolsó negyedbe váltó Hold alatt, felsereglik elénk a megválasztott tisztikar, az igazgató tanács és az árvaházi presbitérium. A fáradt villanylángok fényében. A hitükre, a becsületre, hazánk lobogójára és törhetetlen magyarságuknra tesznek esküt, ahogy Nánássy Lajos olvassa az esküt... "hűséggel mindhalálig!" Szép kép. Megnyugtató. Nagy reménységeket fakasztó. És mégis némi bánattal nézem. Nagyon hiányzik belőle nekem tudós Tóth Sándor. Az ő sajátságos, szentpáli hite, szorgalma és lelkesedése. De akit, úgy látszik, — nem értenek még meg a “Filippi-beliek” és akik inkább becézik még Diana szobrát. * Am jövök hazafelé. Autón. A Szathmáry Berci autóján. Hady Albertiéi és két öregmagyar delegátussal. A Hernád völgyén vidám nótázással futunk be a leechburgi parókiára. Mert ez a parókia törvényes megállóhely. A jóbarátság törvényei rendelik igy. A Ferenczy Pál aranyos felesége, igazi magyar szalonnát tálal elénk. És üde leechburgi retket. A gazda pedig két kis gyermekét mutatja be rá áldásképpen. Gretát és Palikát. “Kézit csókolom,” — mondják kedvesen olyan tiszta magyarsággal, ahogy az apjuk él itt Istennel és a maga népével. Árad a szivem, mint a Tisza árad, ha nagyon sok már benne a magyar nép könnye. Hiszen jobbra is, balra is, mindenütt magyar nyomok. Bányászok, vasmunkások lebarnult teste verejtékezik erre mindenütt. És régi magyar élet igája erre minden egyes zug. No, énekeljünk, Berci! És Berci újra rázendít, ahogy világnak gurulunk: — Érik a cseresznye, fekete a szára ... És végül is hát hazaérek hazulról. Friss tintát töltök a kalamárisba, majd mindezt leirom. És, ha irom, ne legyen benne pállott, mocsaras tinta, amiből még háborúkat írtam néhány nappal ezelőtt. Mert nem pusztító háború, hanem teremtő béke az, ahonnan jöttem. Ami fölött állandóan ott van az Isten áldó tenyere. Mert kedves, “világjárt” barátom, Ligonier nem az Isten háta mögött van, hanem az Ö szent színe előtt. Tarnócy Árpád. III. FENT JÁRTUNK A TETŐN Református Egyesületünknek még sohasem volt olyan szép konvenciója, mint a mostani. E sorok írója harminckét esztendővel ezelőtt vett részt először ennek konvencióján; most, amikor ott ült e kilencediken — és utolsón, amelyen mint alkotó tag szerepelt — tisztán érezte, hogy mily nagy volt az emelkedés e két dátum között. Akkor még szerényen bujt meg egy vagy két tízezres szám a pénztár jelentéseiben; ma már kétmillió dollárt meghaladó vagyonnal viseli Egyesületünk ezt a büszke címet: a leggazdagabb testvérsegítő intézmény a földön, amit magyar reformátusok magukénak mondhatnak. Akkor még alig volt egy vagy kétezer tagja; ma már huszonötezernél is több van. Akkor még félszáz osztálya volt; ma már a négyszáz felé járunk. Akkor még egyik helyről a másikra mentünk, mint vándorok; most a magunk birtokán jártunk Ligonier városának kellős közepén, meg fent a dombon is, ahonnan Isten hegyeinek koszorújában gyönyörködött körülnéző szemünk. De mégsem ezeknek a teteje az, amint most jár-