Fraternity-Testvériség, 1942 (20. évfolyam, 1-5. szám)

1942-02-01 / 2. szám

8 TESTVÉRISÉG DR. KALASSAY SÁNDORNÉ HAZAMENT AZ ATYÁHOZ Huszonegy éves korában hazulról jött és 1942 február 4-én 68 éves korában hazament. Homlokán meg sem hervadt még a mennyosz­­szonyi koszorú virága, mikor a Rákóciak, Lo­­rántfyak ösö fészkéből, Sárospatakról, ifjú fér­jével, útnak indult Amerikába és most elment, hogy az örök dicsőség hervadhatatlan koszo­rúja ékesítse homlokát. Hazamenetelekor úgy érezzük, mintha az édes anyánk ment volna el. Negyvenhét évig volt amerikai magyar re­formátus papné. Magyar református életünk mostani földi vezére, Dr. Ravasz László püspök ur, mondotta nekünk, pásztoroknak: “A ma­gyar református palástot viselők között ti, amerikai magyar református papok, vagytok azok, akik legtöbbet dolgoznak!” Méltán mon­dotta. De mit mondjunk akkor a még nehezebb munkát, — a lelkipásztor feleségének munká­ját, — végzőkre? . . . Azt hogy, ha a magyar református életnek voltak nagyasszonyai, Lo­­rántffv Zsuzsáiméi, Árva Bethlen Katái, ne­ves és névtelen hősei, akkor a mi amerikai magyar református életünknek is van igazi nagyasszonya, soha eléggé nem méltányolt hő­se: az amerikai magyar református papné, az igazi papné, ez! Dr. Kalassay Sándorné Aba­­liázi Erzsiké ezek közé tartozott! Negyvenhét éven át, a legnehezebb ma­gyar református munkatéren, az amerikai ma­gyar református életben, volt férjének megértő hitvese, hűséges munkatársa, nyolc gyerme­küknek áldozatos szivü édesanyja. Nemcsak Mt. Carmel, Bridgeport, Pittsburgh, hanem az egész amerikai magyar református közélet meg­érezte munkálkodásuknak áldásos hatását. Ne­vük beiratott történelmünkbe és az Élet Köny­vébe is. Húsz éven át, a Bethlen Otthon meg­alapítása óta pedig “árvák édesanyja, bujdosó magyaroknak honja” volt. Akinek szivét meg­sebezte az élet sok tövise, mások szivének se­beit kötözgette, gyógyitgatta. Ő, akinek szemé­ből könnyeket fakasztott az élet sok keserűsé­ge, az árvák, öregek könnyeit törölgette. Élete bizonyságot tett arról, hogy: “Mindazok a terhes dolgok, melyeket Isten én reám bocsá­tott, olyanok voltak, mint valami szépen el­készített grádicsok, melyeken az én idvessé­­gemnek utján a mennyei szent Atyához me­hetnék.” Az élet sok munkája, küzdelme, keserűsége által készített szép grádicsokon feljebb és fel­jebb ment. Mig most a legfelsőbb grádicsról az Atya színe elé lépett. Kalassay Sándorné hazaérkezett és jelentést tesz az Atyánál: “Atyám! itt az óra. A munkát, melynek nieg­­tevését rám biztad, elvégeztem. Dicsőítettem nevedet e földön. Most már, Atyám, Te is di­csőíts meg engemet magadnál!” Könnyes szemmel, fájó szívvel, de nyugodt lélekkel, Isten iránti hálával gondolunk az ő hazamenetelére, mert élete szép, kerek, bevég­­zett élet volt. Halála nem gyász és szomorúság, hanem “a küzdőteret kitartással futó bajnok­nak” célhoz érése. Kern elmúlás az ő halála, hanem — koronázás! Nem veszteség, hanem nyereség! “A nemes harcot megharcoltam, fu­tásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, vé­gezetre — korona!” Boldog hazaérkezés, nye­reség az ő halála, mert Krisztussal lenni min­dennél sokkalta sokkalta jobb! Odament ő — haza! A mi amerikai ma­gyar református életünk “felső házá”-ból, a Bethlen Otthonból, február 7-én, kisértük utolsó útjára. Teste, az Isten Lelkének temploma, ott pihen a ligonieri temetőben, azok között, akik­ért élt, a megfáradt öreg amerikai magyai’ok között. Lelke pedig otthon van, mert Urunk megígérte: “Aki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya ... és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is!” Dr. Újlaki Ferenc

Next

/
Thumbnails
Contents