Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-11-01 / 11. szám
TESTVÉRISÉG 7 Az óceán Empressében, mikor Rakásra hányunk szenet, vagy Kemencét tisztítunk, vagy Fedélzetet súrolunk És szelelőket festünk. Az én kezeim kezei A téglavetőknek és ólomöntöknek, Kazánkovácsoknak, Trakkhajtoknak és szénlapátolóknak, Kéményseprőknek és kikötőmunkásoknak, Utcasöprőknek és ácsoknak, Gépészeknek és masinisztáknak, Fűtőknek és tűzoltóknak, Vonatvezetőknek és fékezőknek, Az acél munkásainak, A szénbányászoknak és építőmunkásoknak, Szakácsoknak és mészárosoknak és kocsisoknak És súroló asszonyoknak. Nem csinosak a kezek, nem, Piszkosak és bütykösek és kérgesek, De erős kezek. Kezek, amelyek Csinálnak. Kezek, amelyek Hajlítanak, mintáznak és teremtenek. Kezek, amelyek Olyan sokat csinálnak, ami A világnak kell, ha el nem akar veszni. Egy nap, hiszem, A világ majd térdre borul És megcsókolja A dolgozó világ minden piszkos kezét, Mint ahogy a régmúlt napjaiban Páncélos lovagok Csókolták a nemes delnők Puha kezeit. Én büszke vagyok a piszkos kezekre. A világ már csókolt Ilyen kezeket. Férfiak és nők érintik Tiszteletteljes ajkakkal Az ö kezeit, Aki kalapácsot és fűrészt és gyalut kezelt. Az Övéi sem voltak Csinos kezek, Mikor fát daraboltak, Durva deszkát hordottak És ácsmesteri szerszámokat forgattak. Munkásember kezei voltak: Erős, Munkaképes, Büszke kezek. És nem voltak csinos kezek, mikor A hóhérok végeztek velük. Mikor Keresztültépték őket Az ocsmány szegek, És vér dőlt belőlük, És a sebek szegélyei Durvák voltak, Piszkosak és dagadtak. Az ízületek meggörbültek És az újjai rettentően meghajlottak néma Szeretetért. [óhajtáskép Nem, nem voltak csinos kezek, De, óh Istenem, Szépek voltak Azok a kezek: Az Üdvözítő kezei. Büszke vagyok azokra a piszkos kezekre, Üdvözítőm kezeire, Az én Istenem Kezeire. És büszke vagyok a magam kezeire is. Piszkos kezekre. Olyanok ők mint Üdvözítőm kezei, mint Az én Istenem kezei. PEKI ÉS PUFI Irta: KEREKES LAJOS Manapság könyveket írnak a kanadai hósivatagok legendás kutyáiról, szobrokat állítanak a világháború hősi kutyáinak, a svájci hómezők életmentőinek... Szegény Peki kutyám és kis pulikutyám: Pufi! Ti semmi olyant nem csináltatok, ami a történelem részére feljegyzésre méltó lett volna Szűk határok között éltetek. Egy kertben. A balaton partján. S nem tettetek semmi mást, mint néha egy kevés örömet, napsugarat csempésztetek egy magányos, fáradt ember szívébe. . . Ezt pedig a történelem nem tartja feljegyzésre méltónak. S hogy én szakitok a történelem szokásával, azt csak azért teszem, mert esett férfiéletemnek ti voltatok egyetlen derűs, boldog és végül szomorú emléke, amely ma is tisztán, fehéren csillog előttem . . . Szegény Peki! A te nagyapád félig szelíd, a te dédnagyapád pedig még vad farkas volt. A járatlan ingó orosz mocsarak vérengző ordasa. Körötte minden élet neki élt: testük az ő tápláléka volt, vérük az ő szomját oltotta. Talán találkoztam is vele katona koromban tizenhat táján a Szervecs-patak mocsarai között a téli éjjeli patrul- járásokkor, mikor a hidegtől szétdurrantak a fák és a hó olyan omlós volt, mint a porcukor. Bátyád: az első Peki egy évvel volt idősebb
