Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-09-01 / 9. szám
TESTVÉRISÉG 13 Egy napon Ádám alig nyelte le az ebédjét, már vette elő az iskolai történetkönyvet. — Holnap nagy történelemverseny lesz. A nagy királyok életét kell tudni. Mojmir, Rasztizláv, Szvatopluk, Vencel, Boleszláv életét kell megtanulnom. Azt hiszem, én nyerem meg a versenyt. Éreztük a feleségemmel, hogy Matisek tanító úr láthatatlanul körülveszi Ádámot. A leikéért harcol. Közénk áll. Velünk, szülőnkkel nem igen érintkezett. Az utcán udvariasan, szinte alázatosan, széles mozdulattal lendítette meg öreg, elfakult keménykalapját, ha találkoztunk. De a városban azt beszélték, hogy a házkutatások, a megidézések az ő feljelentései után igazodnak. A gyermekeink lelkének kapuján át lép be elzárt otthonainkba és keserű beszélgetéseinket őrajtuk keresztül hallgatja ki. Senki se tudott biztosat Matisek tanító úrnak a csendőrséggel való összeköttetéséről, de mindenki úgy képzelte, hogy a cukrai bajonettszuronyok végére vannak feltűzve. x— Ez a Matisek — panaszoltam a feleségemnek, — egy második hammelni patkányfogó. Szép furulyaszóval vezeti mindig távolabb a gyermekeinket tölünk. Mi pedig a gyermekek előtt sokszor ijedten harapjuk el a megkezdett beszélgetést is, mert úgy érezzük, hogy mögöttük Matisek hallgatózik. Egy napon Ádám nagy barna papírcsőben hozott egy képet. Ez a Benes bácsi képe! — mondta Ádám, — a tanító úr ajándékozta. Ugye bekereteztetjük, édesapám ? — Időbe került, amíg meggyőztem Ádámot, hogy minálunk Kossuth és Rákóczi képe annyira betölti a falat, hogy az esztétika törvénye szerint közéjük nem fér el egy huszadik századbeli színnyomat. Máskor ezt mondta Ádám: — Matisek tanító bácsi kérdezi, hogy a lel- készi hivatalban ott van-e Massaryk bácsi képe? Mert ha nincs, ő szívesen küld egyet. így múltak el az elemi iskolai évek. Titkos háború állt a gyermekek leikéért, jövőjéért köztünk és Matisek között. Mi le voltunk fegyverezve, a szavak is bilincseket hordtak. Ellenfelünk pedig a modern állam és pedagógia minden fegyverével küzdött. Mikor a prágai kényszerű kirándulásból megjöttek a gyermekek, azon este beléptem Ádám szobájába. A petróleumlámpa szelíden simogatta a fiú arcát. Éppen néhány napja múlt el kilenc éves. Valamit elmerülve nézegetett, egészen föléje hajolt. Az ajtócsapásra rezzent fel. Amikor meglátott, hirtelen becsapta az előtte lévő Bibliát, mintha valamit elrejtett volna benne. Úgy nézett rám, hirtelen a fülecimpájáig elpirulva, mint a tetten ért tolvaj. — Ádám — mondtam szigorúan és rosszat sejtve — te valamit rejtegetsz előlem? Ádám nem felelt. Általában igazmondó fiú volt. a hazugság úgy fájt neki, mintha tüskét hordott volna a szívében. — Ádám — mondtam most már parancsoló hangon, — mi az, amit rejtegetsz? A fiú dacosan nézett vissza reám. Először éreztem meg, hogyan állhat szemben egymással apa és fiú úgy, hogy valami mélység nyílik meg lassan közöttük. — Ez — mondta a fiú elszántan, — ez az én titkom. — Neked nem lehet előttem titkod! — kiáltottam. Rácsaptam az asztalra, hogy az öreg álló petróleumlámpa fehér ernyője is hangot adott és remegni kezdett. A lángja meg ijedt meneküléssel ágaskodott felfelé. — Azt kívánod, Ádám, hogy én magam kutassam ki a könyvedet? Mutasd meg! Mi az! Honnan hoztad? Kitől kaptad? A fiú összeszorította az ajkát, szeme könnyes volt. Büszkébb volt, semhogy megengedje, hogy én keressem elő azt, amit elrejtett. Lassan kinyitotta a Bibliáját. Magától nyílt szét a könyv. Látszott, hogy sokat forgatták erre az oldalra. Odahajoltam. A kitárt Biblia lapjain ott hevert egy kerek, piros-fehér-zöld színű kokárda. Kicsi, nem- zetiszinü selyemszalag. Amilyent az első 1848 március idusának édes mámorában tűztek fel egymásnak az emberek. Amilyent diákkorunkban hordtunk, amikor a pataki kollégiumban márciusi ünnepen a Talpra magyar-t szavaltuk. A szívem hirtelen a torkomon dobbant, alig bírtam szólni. Amikor megsímogattam a fiú fejét, a kezem is remegett. Hol vehette ? Hogyan szerezte, ma sem tudom. — Hát ez a titkod, Ádám ?... — Ez. — mondta a fiú. És úgy éreztem ebben a percben, hogy már nem is elemi iskolás gyermek, hanem férfi, aki már mindent tud, mindent ért és mindent a szívébe zárt anélkül, hogy tanították volna reá. — Igazad van fiam, ez a mi titkunk. Egyszer- csak eljön, megjelenik ez a kicsiny háromszínű szalag. Senki sem tudja, senki sem mondja, csak itt van. A fiút megcsókoltam. Kimentem a szobából. Sohase beszéltünk erről többet. Amikor azonban másnap Matisek tanító iír félig gúnyosan, félig alázatosan nagyot köszönt az utcán a találkozáskor, én mosolyogva üdvözöltem. Arra gondoltam, hogy van egy titok, amit ezer és százezer Matisek sohasem fog megérteni, sohasem fog kiirtani és sohasem fog legyőzni. Egy kicsiny háromszínű szalag egy Biblia lapjai között.