Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-09-01 / 9. szám
12 TESTVÉRISÉG A TITOK Irta: MURAKÖZY GYULA ILLYÉS GYULA: EGY HALOTT EMLÉKÉRE (Teleki Pál öngyilkosságakor) ■ Tanulj ötöle. Hogyha vért szomjaznak fenn az istenek: a népedé helyett nyújtsd némán nékik fel a magadét. Megízlelik s betelnek véle tán, mert olyan a kor, mint midőn Wotán — mert olyan a kor, mint midőn Zeusz bitorolta még a Fiú helyét, itta a bort és zabálta a húst, midőn tivornyahely volt még az ég. Barbár idő. De ilyenkor terem Sárkány ölöt a föld és Tűzlopót. Barbár idők. De hősök s áldozok Ilyenkor győzhetnek a végzeten. Ilyen volt ö is, aki most kimúlt. Nem összeroppant, de fölmagasult. * Rom, rom és rom. S úgy érleli magát rommá a ház, a város, a világ, ahogy gyümölccsé érik a virág. Hazám: jövendőnk. Déva vára vagy? Elég a vér, hogy megkösse falad? Szorong a szív. Bár hajnalod hasad. * Népünk jövője? Szó, te semmi rongy! Az beszél ma, ki semmit sem felel. És nemzetét ma az emeli fel, ki hangtalan lerogy. * Fölfelé futva példát így mutat, ki jobbra-balra nem lel már utat. 191/1. április 1/. Sok tudós könyvön át akartam megfogni ezt a tovaillanó rejtélyt: mit jelent a magyar nemzethez hozzátartozni? Mi a magyarság? A közös föld, az ezeréves , óriás temető beszéde a múltról? Átöröklött rendje idegpályáknak és agysejteknek? Különös lelkiség, mely ott ragyog a júliusi lángoló napfényben, végighullámzik a vetéseken, körülvesz minket erdők hűvösségében és izzik egy pipacs pirosságában ? Ma már úgy látom: a magyarság rejtély. Sors és végzet. Ahogy az akácvirág és a búzaszem nem lehet soha más, úgy nyílik ki ez a szép titok minden új nemzedékben. Két magyar gyerek példájával bizonyítom ezt. Az egyik a felszabaduláskor ott állott egy kis felvidéki faluban, amikor a magyar honvédek zárt sorokban léptek Thököly és Rákóczi régen eltűnt hadi népei nyomába. A kis falusi gyermek alig volt több 6 évesnél. Hat esztendő milyen különös képeket rajzolhatott ennek a gyermekiéleknek fehér írkalapjaira! Ott állt az apák és anyák élő sövényében. Rajta is átviharzott a mélységekből elő- zendülő öröm, ő is ujjongott és integetett. Mint egy ezüst síp, vékony gyermekhangja szinte túlkiáltotta a magyar föld szíve dobogását, az öregek könnyes Isten hozott-ját. És a hatéves kis magyar szent komolysággal harsogta az életében legelőször megjelenő honvédek felé: — Húsz éve vártunk titeket! Ne mondja senki, hogy mindez üres visszhang volt. Inkább időtlen üzenet volt; a hat gyermekév az ezerévből nőtt ki, mint az óriás cédrusból a tavaszi rügy és a történelem szele zúgott át rajta. Erre pedig legjobb bizonyság egy másik gyermek története. Ezt egy felvidéki lelkipásztor beszélte el majdnem úgy, ahogy itt következik: — A fiam, Ádám, az elemi iskolából mindig lelkendezve érkezett haza. Matisek tanító úr a csehországi cukorgyárakat propagandája szolgálatába állította. Ádám majd mindennap kapott szép, csehszlovák színű papírba csomagolt cukrot. — Az összes csehszlovák városokat én tudom legjobban — újságolta — Prahát, Brnt, Rozna- vát, Komarnót. Én kaptam ma is a legnagyobb cukrot. Matisek tanító úr vékony, cingár ember volt. Sárgás kecskeszakállt hordott. Nagy, keretes pápaszeme mögött örökösen hunyorgott és kopott, majd térdigérő kabátja mély zsebében mindig duzzadt egy csomó csalogató édesség. Mindig mosolygott és kicsiny éneklő hangsúllyal beszélt. Értett a gyermekekhez.
