Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-07-01 / 7. szám
18 TESTVÉRISÉG ISTENKERESÉS ... Vájjon eljösss-e egyszer mégis értem úgy, mint ígérted... ? Vájjon reám találsz-e itt a porban, ahol fetrengek, bűnben vajúdva — élve, vagy holtan, magam sem tudva — oly nyomorultan. . . S ahol a sebben, a lázban, a vérben, életnek elhitt rémes mesémben: mentségem, titkom, végső reményem, fel-fel lázongó sok-sok pillanatban s a sikolyban, hogy “Uram, el ne hagyj!” . . .mindig Te vagy. . .! . . .Reám találsz-e majd, amint Ígérted? Vájjon rámismersz? Elhiszel? Megérted zengő szavam árját, lelkem dalolását, szent, nagy jeligédet... ? Hiszen azóta, ahogy elbocsájtál; ahogy szemembe oltód a varázst: a vágy, az élet lángoló tüzét, s gyermek-mosolyomat kedvesen, balgán ajkamra tetted, be sok év eltelt... Most sötét szememben iszonyú magánnyal, rémséges, gúnyos kísértetüárnyak, bánatok ülnek s ajkamon az ifjú évek mosolygási torzultan, kínnal, ezer haraggal, jóságos, jámbor, — vad, bűnös sikolyban jajjá kövültek. . . ...Uram! Vájjon emlékszel-e még rám annyi időnek, térnek millió távlatán átal...? Reám találsz-e vájjon mégis egyszer mindent megbocsátó, engesztelő léted szeretet-szavával?. . . . . .Rád terítheti-e tekintetét fáradt szemem pihenése?. . . . . .vájjon Rád talál-e egyszer szegény szívem szomorú verése... ? Ikafalvi Diénes László. ÜZENT A FÖLD Irta: KINIZSI ANDOR Szikrázva ízzott a nap. Dél volt. A falu felől, ahol a kis akácos pilledten lapult meg a bágyasztó hőségben, most halk harang- csilingelés indult el a sárga rónákon át. Tüske Mihály, a ráncos arcú öreg, egy percre levette ősz fejéről a viharvert, napszítta kalapot és a templom felé nézett. — Húzzák... — mondta csendesen és a mellette álló urára nézett. Bori Gábor, a földes úr, nem felelt, nem mozdult. Csak állt a rekkenő melegben mint egy barnára égett bronz-szobor, fedetlen fejét alája tartva a tűző napsugaraknak. Szeme feketén meredt a búzatáblák rengetegére, amelyek súlyosan és komolyan bólintgattak már, amint egy-egy fuvalat- nyi szellőcske megborzolta kalászos hátukat. Egyébként némaságba dermedt volna a táj, ha valahol egy nekibúsult tücsök nem nyekergetíe volna bágyadt hegedűjét. — Hét múlva itt az idő — szólalt meg újra Mihály — aztán kezdhetjük. Az idén jól fog fizetni az áldás, hála Istennek. — Igen. Mindössze ennyi volt a felelet. Bori Gábor keményre fogott szájából tompán hullott ki a szó. Apja, nagyapja, dédapja ugyanígy bámulhatták egyszer a táblák aratás előtti szépségét, de azoknak több melegség ragyoghatott a szemükben. Bori Gábort már nem érdekelte ez. Megrendülve csodálta a föld teremtő misztériumát, de sohasem tudta megérteni a szántóvető emberek alázatos leborulását az örök csoda előtt. Őt már Pesten iskoláztatta az apja, odanőtt szívének minden idegszálával az aszfalt, a zsivaj és a magasba kúszó kőházak közé. Mikor az apja meghalt, éppen csak leszaladt a birtokra, körülnézett, azután mindent rábízott a régi, kipróbált emberekre. Neki csupán az volt a fontos, hogy a jövedelem, a pénz minden évben meglegyen és ha netán valami zökkenő akadt, hát adott kölcsön a bank. Ment minden a maga útján, csak a telekkönyvben sűrűsödtek a betűk. — Eladom — mondta élénken és az öregre tekintett. — Miiiit? — hördült ki Tüske Mihályból a rémület. — Gábor úr fi, azt nem lehet! Nem szabad! Ugy-e, csak tréfál az úrfi? Nem. Határoztam. Eladom, ez a termés még az enyém, de jövőre már más fog aratni. Bizony, Mihály. — Az Istenért, ilyent nem csinálhat a tekin
