Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1941-07-01 / 7. szám

TESTVÉRISÉG

19

tetes úr! — riadozott az öreg és öntudatlanul először szólította meg így harmincöt éves urát.

— Muszáj öreg. Sok gond, fáradság van vele, meg nem is nekem való. Nem értek hozzá, én egészen mást tanultam. A pénzen, ami majd megmarad, ügyvédi irodát nyitok Pesten, az lesz az én kenyerem. Azt szeretem, ezt meg nyűg volna mindig a nyakamon.

— Tekintetes úr fi, a földet nem szabad elhagyni ! — szólt keserűen Mihály. — Én nem szólhatok bele a dologba, de annyit mondok, hogy a föld a legnagyobb szépség, a legdrágább kincs, amihez szeretettel kell közeledni, de eladni nem lehet. Soha! A földnek szíve van, ereje van és ha Gábor úrfi ezt nem érzi, akkor nem a föld a hibás .. .

— Lehet — felelte unottan Bori Gábor. —

De ez már engem nem érdekel.

* * *

Az egész napi sütésben, főzésben nem fáradt el, de most a keserű hírre megbénult a Juli néni keze. Riadtan csodálkozott Mihályra:

— Elaggya?. Teremtőm, mi lesz vele, mi lesz velünk ?!

— El — kongta az öreg. — így határozott.

— Talán... talán már este is azér gyünnek a vendégek?

— Biztosan búcsúzni akar tőlük.

A tűzhelyen sercegtek, Totyogtak a fazekak.

— Negyvenöt éve szolgálom a Boriakat és most mindennek vége! — sóhajtotta öreg Mihály és nehezen letette magát a székre.

— De miért, én Istenem, miért? — jajjon- gott Juli néni, azonban választ már kaphatott, mert ebben a pillanatban sötét árnyék vetült fel a tornácon.

— Gábor úrfi — sóhajtotta könnyesen az öregasszony.

A fiatalember vidáman kukkantott be.

— No, Juli lelkem, aztán kitegyen ám magáért, mert este ugyancsak sokan kóstolják meg a kezefőztjét. Az egész szomszédságot meghívtam vacsorára. Ezek pedig nagyon értenek ám a jóhoz. Mihály, maga meg gondoskodjék az italról, szódáról. Minden jól be legyen hűtve. Van még elég jég a pincében?

Mihály már tisztességtudóan állt, úgy felelte :

— Hát nem sok akad, mivel hogy itthon sose volt háztartás, hát nem is tettünk el elegendőt. Az úrfi mindig Pesten élt. . .

— Pár üveg pezsgőnek is kell lenni valahol — vágott közbe a fiatalember, — szedje elő és törülgesse meg az üvegeket. Ha már olyan lesz a

hangulat, felbontjuk. Nem érdemes tovább tartogatni.

— Értem. Minden rendbe lesz.

Aztán lassan kikászolódott a tűző napba. Ment a pince felé.

Talán fél három lehetett.

Ebben a pillanatban apró szelecske szaladt végig az udvaron. Tollpihét, könnyű szalmát, miegymást kapott fel, parányi por szállt a nyomában, azután elült. A baromfi-udvarban azonban különöset rikkantott a kakas, hogy a tyúkok, a j ércék ijedten szaladtak össze. Bori Gábor mindebből nem látott semmit sem, öreg Mihály azonban fele utján megtorpant. Az égre kapta szemét és vizsgálódni kezdett.

— No ne! — morgott izgatottan Mihály. — Tán csak nem vihar?. ..

Akkor már potyogott a körte is a fáról. Rázta a szél.

Percek alatt sötét lett az égbolt. A kis fúva- latra sustorgó fúvás jött, amely mindjobban erős- bödött és Juli néni még el sem tudta mormolni a Miatyánkot, már itt is volt a vihar. Zengő har- sanások rohantak végig a földeken és zúgó erejük alatt mélyen meghajolt mindenütt a tábla. Aztán kövér cseppek kezdtek kopogni, szakadt az eső, amelybe pergőtűz-szerű ropogással vegyült a jég. Ömlött, bömbölt az ég, mintha kegyetlen ítéletet hajtott volna végre.

Félóra múlva sárba tiporva rogyott le az egész határ. ..

Juli néni sírdogálva bámult ki a hidegre vált délutánba és teljesen megfeledkezett arról, hogy a háta mögött elég a liba. Öreg Mihály a tornác alatt zihált, szeméből vékonyan csurgóit a könny.

— Igen. .. vége mindennek... — motyogta.

Bori Gábor az úri szoba ablakából távcsővel nézett a messzeségbe. Arca szürke volt, szívét valami jeges rémület szorította össze és amikor leengedte kezét, majdnem földre ejtette a távcsövet.

—- Most már be lehet hűteni az italt.. . Van elég jegünk... — suttogta, szinte hangtalanul. Még nem értette teljesen, hogy mi történt, de szája önkéntelenül a Mihály szavait ismételte:

— A föld nem hibás... a földnek szíve. .. ereje van...

Csak állt mozdulatlanul, miként apja, nagyapja állhatták, amikor jégverés zúzta össze az életet. Ugyanazt érezte, amit akkor azok: a föld üzent! És már tudta, hogy rá itt most nagyon nagy szükség lesz és ő ezt a földet soha sem hagyhatja el többé...