Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-05-01 / 5. szám
TESTVÉRISÉG 7 puska agyát és fegyverére hajolt. A lövés eldurrant és a honvéd ott helyben meghalt”. Most a zászlókat, a magyar szabadságharc drága jelvényeit, melyeket 92 évvel ezelőtt szomorú, csüggedt szívű hősök reszkető ajakkal csókolgattak Világosnál, acélsisakos honvédek markolják és dübörgő léptekkel, határozott, bátor tekintettel viszik diadalmenetben az őket megillető helyre. Amint nézzük a zászlókat és hallgatjuk a döngő lépteket, tudjuk: ezek a zászlók nem ködbevesző multat, emléket jelentenek csupán, hanem valóságot, bátor kiállni tudó jelent és ígéretekkel teli jövendőt. Jól esik látni, hogy mindegyik zászlónyél végén friss hóvirág díszük. Bizonyára honvédek tűzték oda, jeléül annak, hogy az ő karjuk és kardjuk, hitük és lelkesedésük a biztosítéka annak, hogy eleven valóság legyen és maradjon mindaz, amit e könnyel és vérrel megszentelt jelvények jelentettek az apáknak és nagyapáknak. “Győzünk, vagy halunk a hazáért!” A hűvös márciusi szél meglobogtatja a győzelmes csatákban megperzselődött, vérfoltokkal tar- kázott zászlókat a délceg tisztjelöltek vállán. Egyi- ken-másikon betűket látunk. A szabadságharc hősei azt, ami a szívükbe volt, felírták zászlóikra is. Bem apó huszárjainak zászlaján ez a felírás olvasható: “Győzünk vagy halunk a hazáért, 1848 október nyolcadikán!” A Vécsey ezred zászlaján vörös szalag lobog és ez az arannyal hímezett írás: “Hazáért, szabadságért!” Van azután köztük egy lovassági zászló, viharvert selyméből jókora darab ott maradt valahol Isaszegnél vagy Branyiszkónál, de közepén még ott a felírás, tisztán olvasható: “Ne bántsd a magyart!” Amikor a Hősök-terén felfejlődik a menet és kivont kardos, csillogó szuronyos századok, huszárok, tüzérek, frontharcosok, fiatal leventék, cserkészek, diákok veszik közre a visszatért lobogókat, és amikor páncélos harcikocsik dübörögnek végig előttük az Andrássy út kövezetén a sorfalat álló emberek ezereinek néma tömegei között, akkor érzem, hogy súlya, dörgése van ma is a tépett zászló felírásának: “Ne bántsd a magyart!” “Nekem közöm van ezekhez a zászlókhoz!” A Mussolini-tér sarkán megállunk, hogy még- egyszer végignézzük a hatalmas impozáns menetet. A járda szélén mindenütt emberek állanak, férfiak, nők, diákok vegyesen, sűrű, áthatolhatatlan tömegben. A földalatti lejárónál felhágok egy padra, hogy jobban lássak. Hátam mögött egy öreg anyóka szólal meg, hogy ne álljak elé, ő is akar látni. Magam elé engedtem a pádon. Látom, hogy minden idegszálával vár és figyel, s közben lopva, mintha szégyelné, szemeit törülgeti. Amikor feltűnnek a zászlók, sírva fakad és könnyei között mondja: — Nekem közöm van ezekhez a zászlókhoz! Az apám ott volt Világosnál, a fiam meg itt van a menetben. . ., ott, ott a frontharcosok között! Az embereket figyelve hallom itt is, ott is: Az én apám is ott volt! Nagyapám is ott volt! Tehát nekik is közük van a zászlókhoz. Az anyókának is, nekem is, mindnyájunknak, mert amikor Kossuth Lajos azt üzente..., apáink, nagyapáink elmentek mindnyájan. És ha még egyszer azt üzenné?... Elmennénk akkor is mindnyájan, mert miéink ezek a zászlók. Miénk és senki másé. Szabó Imre budapesti esperes irta a hazakerült negyvennyolcas zászlókról: VALLJUK MEG csak egymás között, hogy amikor az ötvenhat fakó zászló selyemszámya kilencvenkét éves fogság után a magyar márciusi szélben újra kinyílt, fájó könnyek csordultak elő a magyar lelkek legmélyéről. Nagyon keserű volt ez a könny, amelyhez mosolyogni próbált a lélek. Ezek a zászlók voltak egykor a magyarság igazi lelke és becsülete. A zászló mindig a nemzet becsülete, hitének és világnézeti alapjának kifejezése, amely határozott állásfoglalást követel mindenkitől feltétel és kétértelműség nélkül. A zászlóra esküdni kell. Ezek a zászlók most felszakitotíák a magyar lélek mélyén a már-már hegedő sebet is, hogy milyen rutul és gazul tiporták el a nemzetet azok, akiknek meg kellett volna érteni, amikor legszebb álmát álmodta. Megfojtották a magyart, mert a szabadságról álmodott. Ezek a zászlók erre emlékeztetnek. Miért volt olyan hallgatag a százezres sereg, amerre a könnyel és vérrel szentelt zászlók Budapest utcáin elhaladtak? Éreztük, hogy dédapáink és ükapáink lelke lebeg körülöttünk. Miért nem kelt egyetlen dal sem, egyetlen kitörő, ujjongó kiáltás sem százezrek ajkán? Csak szentelt fájdalom, csukló zokogás és néma tisztelet álltak sorfalat, mint mikor hősi halottat hoznak haza idegen földből. Csak a zászlók jöttek-e vissza vagy a lelkűk is? így állhatott az ország népe sorfalat, amikor Rákóczi “szent" hamvait hozták vissza Rodostóból. így sírhatott fel az égig a nemzet, mikor Kossuth Bajos hamvait hozták haza Turinból s fekete virágok nyaltak reggelre a tornyokon s az Adria zokogását a Kárpátok visszhangozták. Nekünk csak az jut osztályrészül, hogy a szabadság és a honszerelem gyertyatar- tódt hozhatjuk haza kegyelemből, mikor már a lángjai kiégtek? A lángnak idegenben, árvaságban, száműzetésben kellett elhamvadnia, üresen ellobogni, senkinek sem világítva, melegítve, .pedig egy országot lehetett volna vele megújítani! Bus, szomorú időktől kifakult szép magyar zászlók, ifjúságunk lelkes és hősi álmai — köszöntünk. Szomorú elégtétel, hogy most ad igazat néktek a történelem. Lám, a győztes sem sodorja többé dicsőséged közé letöréseteket. Teljen meg szomorú árnyatok büszkeséggel, hogy itt találjátok még a Duna—Tisza partján a magyart, így álmodják a halálukban hazataértek a kassai dómból, a kerepesi temető mauzóleumából s a hadi múzeumból a nemzet álmait. A NYILASOK ÉS MARCIUS TIZENÖTÖDIKE A Nyilaskeresztes Párt nagytanácsa elhatározta, hogy nem rendeznek március tizenötödikén szabadságünnepet. Ezt az elhatározásukat Szálasi Ferenc pártvezetö rendelkezésére hozták meg.
