Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-05-01 / 5. szám
4 TESTVÉRISÉG TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK SODRÁBAN Az Amerikai Magyar Szövetség és Függetlenségi Mozgalom közleményei “PUGNET REX!” “HARCOLJON A KIRÁLY!” A TATÁRJÁRÁS 700-IK ÉVFORDULÓJÁN. Irta: Daróczy Sándor, föesperes Mostanában egyéb könyvek mellett, amikor időt tudok rá szakítani, egy régi öreg fóldánst olvasgatok. 1600-ban, tehát 341 évvel ezelőtt adták ki Frankfurtban s Magyar- ország és Erdély történetét tartalmazza 1595-ig. A oime: “Rerum Hungaricarum Scriptores Varii.” Különböző középkori írók müveinek a gyűjteménye. Nagy érdeklődéssel merülök el a jórészt egykorú írók elődeinek viselt dolgairól szóló feljegyzéseiben és történelmünknek sok olyan uj részletével ösmerkedtem meg, amiket eddig vagy nem tudtam, vagy pedig — mert Ausztriával voltunk kényszerű házasságban — annak idején elhallgatták az iskolában. Időszerűségénél fogva különösen Magister Rogerius "Miserabile Carmen”-e, Magyarországnak a tatárok által történt elpusztításáról szóló “Siralmas Ének”-e, ragadott meg. Most van ugyanis a 700-ik évfordulója annak a nagy nemzeti katasztrófának, amit közönséges tatárjárás néven ösmerünk s amibe Magyarország annak idején csaknem belepusztult. Ez a Rogerius Mester, akinek franciás latinos neve különben egy dzig-vérig való lelkes magyart, világos fejű és kiváló történetírói készséggel megáldott tudós papot jelöl, egyik szenvedő alanya volt annak a szörnyű csapásnak, amiről ő maga Írja: "quisquis ad manus ipsorum devenerit Tartarorum, si natus non fuisset melius esset ei; et sentiet se non a Tartaris, sed in tartaro detineri.” Szabadon fordítva: Annak, akik a tatárok kezére került, jobb lett volna nem születnie és inkább a pokolban égnie, mint a tatárok között élnie. Rogerius személyes tapasztalat után irt így. Űzött vadként menekült a mindenütt felbukkanó tatárcsordák elöl s a végén mégis fogságba jutván, hónapokig élt baromi sorban közöttük, amig nagy nehezen meg tudott tőlük szökni. “Siralmas Éneke” nem a puszta események krónikája. Rogerius felelni akar arra az önkéntelenül felmerülő kérdésre, hogy miért érte olyan szörnyű bukás és mérhetetlen pusztulás Magyarországot. Kikutatja tehát és felsorolja az okokat is, amik a Muhi pusztához vezettek. Okadatb- lása pedig annyira modem, mintha nem a 700 év előtti, hanem a mostani magyar és különösen amerikai magyar helyzetképet vetné papirra. Rogerius az első nagy nemzeti bukás okát a széthúzásban találja meg. A hét évszázad előtti Magyarországon mindenki vezér akart lenni, önös érdekét szolgálni és előmozdítani s az akkor szerepet játszó magyarok (föurak, főpapok) jórészt halálos ellenségévé lett a keménykezü IV. Béla királynak, aki az atyja idejében megtépázott királyi hatalom tekintélyét próbálta visszaállítani, mert jól tudta, hogy a széthúzó ország könnyű prédája lehet akármilyen külső támadásnak. Az akkori széthúzást szító vezérjelöltek ezt az igazságot csak a tatár nyilaktól és kardoktól tanulták meg, de már akkor nem vették hasznát. A muhi pusztai tragédia egy másik oka az volt, hogy eleink pusztán önzésből rágalomhadjáratot indítottak az akkoriban betelepített testvér kun nép ellen. Ha nem is ilyen formában, de már akkor felütötte fejé a ma is annyi megosztást okozó kérdés: ki a magyar ?, mi a magyarság? Béla király, bár szavakban nem fogalmazta meg, de gyakorlatban feleletet próbált adni a kérdésre: a magyarság nem vér, még csak nem is nyelv (amerikai magyarság!), hanem lelkűiét. Magyar az, aki azonosítja magát a magyar élettel és eszményekkel. Az ősi magyar haditaktikát még ösmerö, (az európai magyarság már akkor elfelejtette!), tatárharcokban gyakorlott, a magyarságba szívesen beolvadni kész, harcias bátor kun nép nagyszerű segítség lett volna a Sajó parti ütközetnél, de eleink indokolatlan, önző szükkeblüsége, amelynek Kötény (Kutihen), király áldozatául esett, (halálos ellenséggé változtatta a kunokat, akik az orszqgból való kivonulásukkor ízelítőt adtak a hamarosan elközelgett tatár pusztításból Végül a 700 év előtti Magyarország struccpolitikát folytatott. Nem ösmerte fel azt a rettentő veszélyt, amit a tatár és német hatalom közé való beékeltsége jelentett. Azoknak a keveseknek, akik eme kettős, de különösen, mert akkor elsősorban az volt aktuális, tatár veszedelem ellen akarták felkészíteni, azt válaszolták: sokszor hiresz- telték már, hogy a tatárok betörésre készülnek s egyszer sem bizonyult igaznak. “Multa renascentur quae jam cecidere!” Túl sokszor támadnak fel, akik már meghaltak! “Pugnet rex!” “Harcoljon a király,” ha kedve tartja! Mi nem félünk attól a veszedelemtől, ami nincs! A következményekről a “Siralmas Ének” számol be. Szinte a hideg borzadály fut végig ma is az emberen, amikor olvassa azt a vadállati kegyetlenséget, amivel a tatárhorda a kevés számú és immel-ámmal harcoló magyar sereg (ad pugnam tamen propter rations assignatas cor et annum non habebant!) felkoncolása után az országot elpusztította. Azt mondja a jámbor Rogerius az egyik helyen, csak azért nem írja le mindazt, a bestialátást, amit a tatárok elkövettek, "nehogy rosszra tanítsa az embereket.” S a tatárokkal versenyt pusztítottak a Frigyes osztrák herceg németjei. Ez a “derék” teuton előbb kirabolta a menekülő Béla királyt, azután országába kebelezte a három nyugati megyét s ráadásul felperzselte az egész Dunántúlt. “A Duna egyik partján a tatárok pusztítottak, a másikon pedig a németek raboltak és égették a falvakat,” írja Rogerius. Nem csoda, hogy a két éves pusztítás után az egész ország temetővé vált, de olyan temetővé, ahol a föld felszínén fehérlettek a százezer számra legyilkoltak csontjai. A történelemről azt mondják, hogy az az élet tanítómestere, de sajnos, magyar részről ritkán tanultuk meg a leckéjét, mert hiszen majdnem minden bukásunkat ugyanazok az okok idézték elő, amiket Rogerius a tatárjárással kapcsolatban felsorol. Valami végzetszerüség van abban a tényben, hogy eddig még minden nagy magyar megmozdulás, szabadságért, nemzeti létért való küzdelem kudarcba fulladt. Pedig hogy egymásra találva, önmagunkon felülemelkedve csodákra vagyunk képesek, azt a 93 év előtti március bizonyítja. Ma (a történelem ismétlődik) ugyanolyan harapófogóban van Magyarroszág, mint hétszáz évvel ezelőtt. Keleten a mongol-iszláv keveredésü istentelen Oroszország, nyugaton a teuton-germán pogány Németország fenyegeti elsöpréssel. Pusztán annyi a szerencséje, hogy van egy messze nyugatra szakadt csoportja, amelyik összehason- lithatatlanul szerencsésebb körülmények között élvén, mint európai fajtestvérei, erőtartalékát képezheti abban a küzdelemben, amelynek célja a Magyarország és minden más életre méltó nemzet önállóságának, függetlenségének, fennmaradásának a biztosítása a modern tatár-teuton pusztítással szemben. Amerikai magyarságunk túlnyomó többsége ráébredt arra a rendeltetésre, amit a történelem szabott elé. Részt kíván venni abban a gigászi mérkőzésben, amely a két merőben ellentétes világnézet, a rabszolgaságot jelentő diktatórikus hatalmak és a szabadságot biztosítani akaró
