Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-01-01 / 1. szám
6 REFORMÁTUS ÚJSÁG MILYEN JÓ VOLNA!... Milyen jó volna, édes Istenem, Egy allelujás, csodás ünnepen, Ha arra kelne az egész világ S a nagy világon minden élő ember: Hogy porrá vált a földön minden fegyver! Hogy nincsen ágyú, bomba, puska, kard, Torpedo, akna, s gépördög: a tank, — És nincsen dum-dum, gránát, ekrazit, Csak csend a földön, csend az óceánon És boldog béke az egész világon!... De szép is volna, édes Istenem, Ha rejtett völgyben, sziklabérceken Nem ádáz ágyú nyúlna Eg felé, Hanem amivel aratunk, vetünk: Imára kulcsolt békés két kezünk! Zentay M. A SZENTCALLENI LAKOMA Irta: V. Sipos Ida Régen, régen történt. A magyarok még akkor nem vették magokra Krisztus szelíd igáját, szilaj, harcos pogányok voltak, akik nem ismertek forróbb vágyat, mint győzni, győzni, véres csatákban az ellenség felett. És ha nem volt ellenség? Kerestek. Elkalandoztak a szomszédországokba is, csakhogy küzdelmekben megnyerhessék Istenük jó kegyelmét, akit a hadak urául tiszteltek. Ezért nem volt nyugta már a serdülő fiúnak sem otthon, nógatta mind az édesapját, vigye már csatába, hadd mutassa meg ö is, mit tud? No de az igaz, hogy nem is olyan nagyon kellett apámuramat nógatni, hiszen minden szülő azt akarta, hogy a fia különb legyen nála és még több harcban vegyen részt, még több országot lásson, még több hirt, nevet, dicsőséget szerezzen. No, meg aztán szép fegyvereket, paripákat, a tarsolyba egy kis csengő aranyat, ezüstöt, azért ád a kalmár gyöngyös pártát, kis, piros csizmács- kát Harmatkának, Gyöngyikének, az eszemadtá- nak... így, e vágyaktól vezetve jutottak hát el apáink e történet idején, amikor is Zoltán fejedelem hordozta a vezéri botot .idegen országokba egy kis, szomszédi látogatóba. A hires, szent Gallen-kolostort volt szándékuk meglepni éppen, mivel hogy halották már régen annak nagy, jó hírét is, különösen sok, szép kincsekkel terhelt boltjainak gazdagságát. Ide menekítette ugyanis sok dúsgazdag e háborús időkben a féltett portékáját, gondolva, biztosabb helyen lészen itt a rejtőzködő zárdában, mint a jobban kitetsző városi házak falai között. Baj csak az volt, hogy mind e bölcsességről a kalandos magyarok is tudomást szereztek, azért lön nekik egyszerre olyan kedves a zárda környéke s lettek kiváncsiak annak belső rendjére. Azt lehet gondolni, hogy nem izenték meg, mikor mennek, de az a lármás szarka madár mégis elcsörögte, hogy: Vendég jön! Vendég jön! Kegyes atyák, készüljetek a fogadására... Hát készültek is. Összeszedték hamarjába minden arany-ezüst márkájukat, nagy zsákokba, batyukba gyömöszöltek aranyserleget, cintányért, selyempalástot, ócska, rossz subát, — már ahogy azt ilyenkor ijedt emberek szokták — és futottak hanyat-homlok, be az erdő legsürüjébe, titkol őrző barlangok mélyébe. Ó, mert hiszen iszonyú hírek szálldostak a magyarokról! Hogy nem is emberek azok, de valóságos ördögfiak, mindenik- nek pontosan 64 foga van. De kell is nekik, mert másként hogy harapnák le a jámbor keresztények fejét ? A paripájukat is egyenest a poklok istállójából kötötték el, tüzet fuj, kénköves lángot lövel valamennyi. Futottak, futottak hát a jámbor szerzetesek, ahogy tudtak, hogy amikorra valóban megérkeztek a magyar vitézek, már minden el volt takarítva előlük, ami legjobban féltő. Csak éppen hogy a boros hordók maradtak ott a pincében, meg a füszerszámos láda a kamrában. No, meg még ott felejtettek valamit. Azaz dehogy valamit: valakit! Égy embert. Mert hogy élt akkor a zárdában egy szerzetes, bizonyos Heribald fráter (testvér), aki születésétől fogva gyönge lévén elméjében, csak úgy irgalomból talált helyet a többi között. A szent szolgálatokra bizony alkalmatlan volt, de valamihez azért ő is értett: tudott sepregetni, mosogatni és azonfelül enni, inni emberül. A torkosságáért pedig nem egyszer kikapott, mint éppen a nagy menekülést előző napon is. Bezárták egy üres szobácskába, legyen ott kenyéren és vizen két napig, mig jobb erkölcsökre tér s megtanulja, hogy nem neki érik minden piros alma, még ha rá is mosolyog. Na, hát bujában aztán a szegény Heribald mit tehetett ott a setét tömlöcben? Lefeküdt s elaludt, mint a bunda. Rémhírek? Ijedelem? Készülődés ? Futás ? Mind nem háborgatták. Ráfe-
