Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUS ÚJSÁG 7 küdt a fülére s húzta a vackán rendületlenül. Csak amikor már régen helyin voltak, eszméltek rá a menekülők, hogy ni, bizony, Heribald testvér hiányzik, hümmögtek egy kicsit, de aztán hamar megvigasztalódtak. Tudták, hogy az Úristen felettébb jó lelkiismerettel áldotta meg testvérüket, elaludna az akár hét nap, hét éjjel egyfolytában. Átalussza most is a veszedelmet. Mig ők ezt magukban jámborul elvégezték, már meg is érkeztek a magyarok a szent Gallen klastromba. Nagy zajjal, lármával jöttek persze, hiszen egyiknek sem volt a szája bekötve. Először egy kicsit haragosak voltak, hogy igy “se gazda, se szívesség,” egy lélek se jön eléjök, de aztán lassan megvigasztalódtak. Hiszen a pince telve volt még a sok szép, kotyogós hordókkal, vidámság borával, jó bufelejtővel! Üsse kő az aranyat, ezüstöt, úgyis van már belőle elég, legalább nem kell cipekedni vele. Ahelyett csapnak most egy jó kis mulatságot, vidám tort, szomjas gégék örömére. Nosza, fel is gurítottak hamarost egy tekintélyesebb hordócskát az udvarra, aztán tulkot vágtak, a sereget kisérö csordából, tüzet raktak s nekiláttak a lakoma előkészítésének. Főtt, Totyogott nagy kondérokban a hús. A zárda konyhája adta hozzá a sok, jó füszerszá- mot; vöröshagyma, fokhagyma, kömény, gyömbér, bors, szekfüszeg, majoránna, mind belekerült az üstbe. De volt is annak aztán olyan illata, hogy versenyt prüszköltek tőle mind a daliák, a nagy gyönyörűségtől. És orrához jutott végre a hatalmas zamat Heribald fráternek is: azt álmodta, hogy a püspök hívta meg ebédre, éppen hozták a húslevest, asztaláldásba fogtak s akkor ő egy szörnyüt prüsszentett. No erre a szörnyűségre egyszerre eltűnt a püspök és lakomás asztal. Heribald testvér felébredt s a rideg börtönszobában találta magát. Kívülről nagy riadalom: — Ni, egy barát! Ni, egy barát! Gyere ki, cimbora! Menne ám, de az ajtó rá van zárva s elvitték a kulcsot. Semmi az! Pár jó markos legény neki áll, kivetik az ajtót sarkából, pár perc és szabad is már Heribald. A barátka nem értette a magyarok nyelvét, de azt megértette, hogy amikor a telt billikomot felé kínálják, az annyit tesz, hogy: Igyál, testvér ! Veszedelmes volna ellentmondani — gondolta bölcsen — s elfogadta a telt poharat. Nagy bátran ki is itta. Tetszett a szép bátorság a magyar vitézeknek, kézen fogták Heribaldot, adtak neki egy nagy fakanalat s leültették a bogrács mellé, egyék, amennyit akar. Hát falt is a jámbor, két más, éhes barát helyett is. A vitézek jókedvűen nézték. Még biztatták is: ne hagyj semmit a fenekin, barátka, legyen holnapra szép idő... Ellakott jó Heribald s igy, eltelvén étellel, itallal, nagyon jókedvű lett ő is, együtt mulatott, nevetgélt a vitézekkel s nézte őket vidám szívvel, amint azok ott bohóskodtak, pajkoskodtak, a tűzön átugráltak, százféle mókát müveitek. Majd megszólalt a sip, duda is; táncra perdült a fiatalja. A kardjukkal táncoltak s énekeltek hozzá. Biztatták Heribaldot is, hát a nagy biztatásra ő is nekilendült, kardja nem volt, hát fogott egy seprüt, azzal topogott szép, nagy módossággal. Bizony olyan volt mindez, mint a varázslat —- gondolta Heribald. De mégsem lehet, hogy a Gonosztól lett volna! Hiszen olyan derűs, szép nézésük volt a vitézeknek, olyan nyájasan ütö- gették hátba árva Heribaldot, olyan szives kinál- gatással etették, itatták, már akárki mit mond. ördögfajzattól ilyesmi nem telne. Az este is szállt már, amikor nagy távolból kürtszó harsant s akkor egyszerre elcsendesült minden. A vitézek abbahagyták a táncot, játékot, elhajították a telt billikomot, felcihelődtetk, sorakoztak, lovaikhoz tértek s rendre elhagyták a zárdát. Heribald csak úgy nézett utánok, nagy sóhajtva. Olyan méla, fejelógató volt akkor is, amidőn napok múlva, immár bátorságban, előkerült a zárda népe és helyre állott ismét a régi élet, régi rend. Heribald befogta újra a szamárkát, amivel a forráshoz járt vízért, vette a kapát s izzadt napestig a szőlőben, vagy sepregetett, mosogatott. Éjszakára pedig lefeküdt kemény nyoszo- lyájára, mintha közben mi sem történt volna. De mikor aztán elaludt, már senki sem tilthatta meg, hogy ne találkozzék újra a vidám .nyájas, magyar vitézekkel, ne gyönyörködjék játékos kedvökben s deli férfiasságuk napsugáros szépségeiben. Mert Fráter Heribald megértette együ- gyü elméjében, ami a nagyok, a bölcsek előtt oly soká elrejtetett, hogy arany szive van a magyarnak. És bizonnyal méltó az Ur kegyelmére, ki nem bántja a gyöngét s vissza nem él adott erejével. Ember az, akiben Isten lelke van. Tudós krónikák igy jegyezték fel a magyarok szentgalleni látogatásának történetét. Setét, komor időknek mezején egy marék tarka virág, hervadhatatlanul él a múltban és hervadhatatlanul ránk mosolyog ...
