Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-11-01 / 11. szám
TESTVÉRISÉG 21 A LUCI CSIKÓSBOJTÁR Hát bizony, akár hiszitek, akár nem, Mátyás király a harangodi rónán is járt valamikor. Tisza- lucot is utbaej tette. Mig a kiséret a faluban nézelődött, egyetmást bevásárolt, addig a király egyedül tovább lovagolt a Miskolc felé vezető utón egészen a vadvizesi kut- ig. Itt megállt, leszállt a lóról; megeresztette a hevedert pihenőre. A kutnál Lovas Gergely csikósbojtár éppen akkor végezte a vizhuzást. Ha majd megjön a másik bojtár a ménessel delelőre, találják tele a lovak a vályút. Ahogy megpillantotta a fiú a királyt, mindjárt megismerte. Annyit hallott már róla, milyen az arca tartása, járása! Odaszaladt hozzá s felajánlotta szolgálatát. A királynak jól esett a figyelem, kezébe adta a kantárszárat: — Vigyázz rá, mig ideérnek a többiek! — Jobban, mint az életemre. Örült a kis bojtár, hogy ilyen szerencse érte. A király lovát fogja! Ilyen még az öreg csikóssal se történt soha. Simogatta, veregette, nézegette a gyönyörű állatot: mert hát akadt ugyan szép ló a luci ménesben is, de ilyen bizony nem volt egy se; közel se jártak hozzá. Feltűnt a királynak, mennyire gyönyörködik a fiú a paripában, egyszer csak megszólal: — No, fiú, úgy látszik, szereted a lovat. Úgy is kell; ez a mesterséged! Bizonyosan értei is hozzá. Hát megtudnád-e mondani: ez a ló milyen idős ? Nagy hajlama volt a fiúnak a tréfálkozásra, azt mondja mosolyogva: — Meg én, uram, királyom, még pedig percre! A fogát se nézem meg a lónak. — No ez már talán nagyobb tudomány lesz a kelleténél — tamáskodik a király — de hát csak kivele, hadd hallom! — Hát, uram, királyom, ez a ló pont a fejével egy idős. Meglepődött a király erre az agyafúrt feleletre. Mindjárt meg is kérdezte a fiút: — Te, fiú, nem volna-e kedved, az én szolgálatomba szegődni? Bizony ott sokra vihetnéd. Úgy látom, meg volna az eszed hozzá. — Uram, királyom, szava parancs nekem, ellene nem szólhatok, hanem azért volna egy óhajtásom. Én megfeleltem a Felséged kérdésére; én is mondok valamit, ha teljesítené. —- Ha módomban áll, teljesítem, fiam! — Csak azt kérném, hogy vitetné el Felséged velem az asztalt, amelyen eddig ettem s a poharat, amiből ittam. Igen megszoktam, megszerettem őket. Nem igen tudnék nélkiilök meglenni. Irta: HARANGODI NAGY ANDRÁS Közben megérkezett a kiséret is. A király kiadta a parancsot, hogy pihenőt tartanak s egyúttal meg is ebédelnek. A kút körül legelő zöldéit nagy darabon, mellette vitt az országút, azon túl pedig szép virágos rét terült. A király az apródokkal oda a rétre vitette ebédjét; azok ott terítettek neki. Már csak úgy, ahogy a körülmények megengedték. A kísérők is letelepedtek, ki ide, ki oda s előszedték az elemózsiát. Mikor a király megebédelt, leheveredett köpenyegére s bizony a jó meleg napsütésben mihamar úgy ellankadt, hogy elszenderedett. De mielőtt elaludt volna, még kiadta a parancsot az apródok- nak, hogy a csikósbojtártól kérjék el asztalát és poharát s vigyék magukkal. Ezek után az apródok is ebédhez ültek. A csikósbojtár is követte most már a jó példát. Kihozta a nádból, gyékényből tákolt kunyhóból a tarisznyáját, leakasztotta szűrét a kutágas oldaláról, ahol egy bevert faszögön fityegett. Messzebb az úri társaságtól, de közel az apródokhoz, ő is megállt a virágos réten. Leteritette a szűrét, arra ült ; majd oldalt maga elé tette a tarisznyát, kioldotta korcát; szalonnát, kenyeret, vereshagymát vett elő belőle, meg sót, paprikát s elkezdett szalonnázni. Közben hol a hagymát nyomta a sóba, hol a szalonnát paprikázta meg. Mikor jóllakott, becsukta piros fanyelű bicskáját, ami étel maradt, visszadugta a tarisznyába. A tarisznya korcát összehúzta s száját bekötötte. Nem messze tőle egy tiszta forrás bugyogott a domb oldalából, csak úgy gyöngyözött. A fiú most odament, hasrafe- küdt s jót húzott a tiszta hideg vízből. Akkorára az apródok is készen lettek az ebéddel. Azt mondják a bojtárnak: — No, pajtás, hol az asztal meg a pohár? Hadd vigyük Budára! — Láttátok, amin ettem, meg amiből ittam? — Hászen a réten ettél, azután a forrásból ittál! — Hát ez az én asztalom, meg poharam. — Összemosolyog a két apród: — No evvel a szállitkozással nem sok baj lesz, mert a rétet és a forrást még se lehet a ló hátára kötni. Jelentik a királynak, amikor felébredt, hogy mi is hát a csikósbojtár asztala meg a pohara. Elgondolkozott a király az apródok szavaira, de nem szólt egy szót se. Értett mindent. A kis bojtár nem akart nyíltan ellentmondani a királyi akaratnak, hanem igy adta tudtára, mennyire kedves neki a róna, szülőföldje határa, hogy neki onnan éppen olyan lehetetlen elmenni, mint ahogy
