Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-07-01 / 7. szám
TESTVÉRISÉG 21 feasters might look their last upon Kovats. They made a stand of two heavy wooden horses, covered with a wide black cloth that reached to the ground. They lighted two long wax candles and stood them at the end of the hier. All this they made ready with great solemnity. One of the two peasants who had brought the coffin stepped forward and announced, “It is I who shall be funeral master.” The crowd, which until now had been a noisy one, stopped talking, and even their pipes left their mouths for a short interval. They pushed into the kitchen, pressing themselves against the wall to leave room in the middle for the funeral master and Ins helpers. When the two strongest, at the request of the master, lifted the coffin from the ground, our nak, hogy igy a gyászünnepély minden egyes tagja utolsó pillantást vethessen Kovátsra. Az állvány két erős kecskelábból volt készitve s letakarva egy nagy fekete lepellel, amely a földig ért le. Két viaszgyertyát gyújtottak meg s odaállitották a ravatal végére. Mindezt igen nagy ünnepélyességgel végezték. A falusi atyafiak közül az egyik, akik a koporsót hozták, ekkor előlépett s bejelentette: “Én leszek a temetésrendező.” A tömeg, amely pedig ugyancsak lármás volt mindezideig, abbahagyta a fecsegést, sőt még a pipát is kivették szájukból időnként. Mind a konyhába tolultak s a falnak szorultak, hogy középen helyet adhassanak a temetésrendezőnek és segédeinek. Mikor aztán a két legmarkosabb ember, a temetésrendező parancsára, felemelte a koporsót a hearts leapt into our throats. The moment had come. The coffin settled into place upon the black- covered horses, the locks were snapped up, the lid was lifted... I had seized one of the paper sheets upon which we had been lying; István had seized the other. The next moment István made a leap for the left side of the box, and I made a leap in the other direction, but something jerked us back into the box. For a moment we were both paralyzed by this unexpected frustration of our plans, then we tried once more, and the sheet of paper, which we had thought to be in two pieces, gave a loud tearing sound, and parted down the middle where it had been folded and fitted into the coffin. At our first struggles with the now-white sheet, the visitors, who had drunk long and deeply, stood as if stupefied. As we rose, still dragging at földről, szivünk a torkunkba szorult. Elérkezett a várva-várt pillanat. A koporsót helyére tették a gyászlepellel takart állványra, a zárakat felnyitották, a fedelét levették. . . Megmarkoltam az egyik darab papirost amin eddig feküdtünk, István a másikat fogta meg. A következő pillanatban István a koporsó baloldalán, én meg a másik oldalon ugrottam ki, de ekkor valami visszazökkentett bennünket. Egy pillanatra mindkettőnket megbénított tervünknek ez a nem várt meghiúsulása, de újra nekipróbálkoztunk s ekkor a nagy iv papiros, amelyről mi azt hittük, hogy két darab, éles hangot adva elrepedt a közepén, ahol ketté volt hajlítva és a koporsóba beleillesztve. Amint ott erőlködtünk a hófehér papírlapokkal, a vendégek, akik a sok italozástól amúgy is kótyagosak voltak, szinte megmerevedve állottak
