Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-06-01 / 6. szám
TESTVÉRISÉG 15 The examination lasted a long time, but at last the principal turned to my father, and declared that, considering my age, my abilities in science were quite remarkable. He said that they were willing to take me into an advanced class, but at the same time make it possible for me to improve my knowledge of Latin and other languages, in which I was quite deficient. Also, I must promise to learn the principles of the Roman Catholic faith, for it was one of the rules of their order that they may not teach a boy who is not willing to accept their religion. My father was shocked to hear this. After a moment or two of consideration, he gave his answer. “Sir, my sons are Calvinists. They shall not have an education which demands that they turn Catholic, and no scholarship would be acceptable on those terms. I shall work hard and my boys too, and we shall get an education while we breathe with a free conscience. Goodbye to you! My sons, we must go.” The next day Father tried to register us in the regular Gymnasium, but because the school year had already begun, they would not take us. We might try again next year, they said. “There is nothing left to do,” Father said, “but to try the public school. You, Sándor, will have to be content with the upper class.” And so it was arranged. The principal of the school was my teacher. He was well known not only in the city of Nagy varad, but in the whole country roundabout. He had taught three generations of boys, and was just completing his sixtieth year of teaching. His name was Alexander Eszenyi, but according to custom we called him simply “Uncle Eszenyi.” Among ourselves we spoke of him as “Eszi ba”—Eszenyi means “one of great knowledge” but Eszi means “big eater.” He was a stern man, whose face was red as much from violent temper as from his fondness for the rich wines of Hungary. They did say of him that his pleasant voice when he sang came from his having drunk so much wine for so many years! He was so famous as a teacher that many noble families, when a child of theirs failed in another school, brought him to Uncle Eszenyi, who had no failures. Either a boy learned, or he left school—there was no middle road! Uncle Eszenyi had won his great reputation long years before. As a young teacher, he took great delight in writing songs. He had never been really successful, however, as a poet, so he amused himself by collecting folk songs, rewriting and revising them. He lived in a part of the country Igazgató atyámhoz fordulva igy nyilatkozott: koromhoz viszonyítva a tudományokban való ismereteim meglepők. S mindjárt hozzátette, hogy ők készek engem felsőbb osztályba felvenni és segítségemre lenni a latin és más idegen nyelvek tanulásában, mert ezekben való ismereteim merően hiányosak. Szükséges továbbá ígéretet tennem, hogy a római katholikus vallás alapvető törvényeit megtanulom, mert az a rendszabály, hogy egy olyan fiút ők nem taníthatnak, aki nem kész a rend vallását elfogadni. Ennek hallatára atyámban bennrekedt a szó. Egy vagy két pillanatnyi gondolkozás után igy válaszolt. “Uram, az én fiaim kálvinisták. Olyan okta~ tásra nincs szükségünk, mely őket arra kötelezné', hogy áttérjenek katholikussá, ilyen alapon ösztöndíjra sincs szükségünk. Keményen fogok dolgozni úgy szintén a fiaim is, és ezúton olyan oktatást fogunk magunknak szerezni, mely mellett szabad lelkiismerettel lélegezhetünk. Isten áldja meg magukat. Fiaim, távozzunk! Következő nap atyánk a rendes reál iskolába akart beíratni, de tekintettel az iskolai év előrehaladottságára oda már nem vettek fel bennünket. Próbálkozzunk meg jövőre, volt a jó tanácsuk. “Nincs más hátra,” szólt atyánk “mint az elemi iskolában próbálni szerencsét. Sándor, meg kell elégedned a magasabb osztállyal.” így intéződött el az ügyünk. Az iskola igazgatója lett az én tanitó-mesterem. Jól ismerték őt nemcsak Nagyváradon, de megyeszerte. Három nemzedéken át tanította a fiukat és épen közeledett tanításának hatvanadik évéhez. Eszenyi Sándornak hivták, de szokásához híven mi egyszerűen “Eszenyi bácsi”-nak szólitottuk. Magunk között meg csak mint “Eszi-bá”-t emlegettük. Megjegyzendő, hogy Eszenyi szó jelentése a “mély értelmű,” mig az “eszi” szó sokatevöt jelent. Szigorú ember volt, kinek arca részint a heves indulattól, részint a zamatos magyar bor szivbeli szeretete következtében a vérmességtől majd kicsattant. A rossz nyelvek azt beszélték róla, hogy éneklés közben jött kellemes hangja s annak szi- nessége is, a bőséges borivás régidőktől való szives gyakorlásától keletkezett. Mint tanító olyan hires volt, hogy a nemesi családok a sarjaikat, akik már más iskolában tanulni nem akartak, Eszenyi bácsi keze alá adták, mert nála bukásról szó sem lehetett. A fiú vagy tanult vagy az iskolát elhagyta, ott ugyan középút nem volt. Eszenyi bácsi hosszú évekkel előbb nyerte nagy hírnevét. Mint fiatal tanító szenvedélyes nóta-iró volt. Mint költő igazi dicsőséget sohasem ért el, mindamellett nagy gyönyörűséget talált a népdalok összegyűjtésében, azok átírásában és csiszolásában. Ebből a szempontból a legjobb
