Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-06-01 / 6. szám
16 TESTVÉRISÉG where there were splendid chances for this, for the city of Nagy varad is at the gateway to Transylvania where, in Uncle Eszenyi’s younger days, all wagoners met to exchange the goods they carried. That was in the time before railroads, and everything was transported to and from Vienna by wagons which went far beyond Nagyvarad in their journeyings. These wagoners were generally good singers, and Uncle Eszenyi frequently visited the inns and camping grounds where they stopped for the night, treating each other freely and singing lustily— which was all good business. Once he heard a song which he rearranged so well that it became popular through Hungary, not only among the common people but among the nobility as well. At the coronation of Franz Joseph in Budapest it was the song written by Uncle Eszenyi which opened the court ball. It was called “Csardas,” and this is how it went: “Little wagoner, big wagoner, They always drink what they earn. Before they ride off on their horses again They spend every penny they own.” The song, played at the ball by the best gypsy band in Budapest, won so much attention that the young king asked the name of the composer. A search was begun, and the composer was found— a humble public school teacher nemed Eszenyi. The superiors of the school district immediately appointed him principal of the school in Nagyvarad. But the distinction that had come to him only whetted his ambition to become a poet. As he grew older, it became his hobby to compose patriotic words to the innumerable drinking songs which flower like the grape blossoms in that part of Hungary. Another hobby of this queer old schoolmaster was to get his pupils to compose rhymes. Each morning he would ask for them, and if one of us had a good one ready, he was praised and for that day was the hero of the class. Or if one of the boys missed a lesson, or was caught in some mischief, he could always escape by quickly composing a rhyme. The first day after our registration, Gergely, István, Arpad, Samuel, and myself, set out for school, but the streets were so confusing that we lost our way and were very late—a grave offence in the eyes of Uncle Eszenyi. In vain I offered the excuse of not knowing the way to come. He told me, as the oldest, to stand with the other boys who were waiting special tasks as punishment. One by one he gave us our chance to escape by composing a rhyme. I did not understand at first, but as he went down the line demanding of vidéken lakott, ahol kiváló alkalom kínálkozott a nóta-gyűjtésre, mert Nagyvárad, Erdély határvárosa, ahol áruinak kicserélésére az Eszenyi bácsi ifjabb éveiben minden szekeres megfordult. Ez a vasutak előtti időben volt még, amikor Bécsből és Bécsbe szekeren hoztak és vittek mindent, még olyan árukat is, melyek rendelkezési helye jóval túl esett Nagyváradon. Ezek a szekeresek kivétel nélkül jó énekesek voltak és Eszenyi bácsi be-betért azokba a csárdákba, ahol a szekeresek éjszakáztak, egymást vendégelve, szívből jövőn danolgattak, ami nem utolsó szórakozás lehetett. Egy alkalommal hallott egy nótát, mely az ő átírásában hamarosan országosan népszerűvé lett nemcsak a nép között, de az arisztokraták között is. A Ferenc József koronázása alkalmával az udvari bált ezzel a nótával nyitották meg, amit Eszenyi bácsi szerzett. “Kis szekeres, nagy szekeres Mind megissza amit keres. A lovával mig oda jár, Száz forintnak a végére jár.” A nótát Budapest legjobb cigánybandája húzta a bálon s egyszerre annyira népszerű lett, hogy a fiatal király tudakozódott a szerző neve után. Megindult a szerző után való kutatás s kiderült, hogy az egy Eszenyi nevű egyszerű falusi tanitó volt. A tankerület felettes hatósága csakhamar kinevezte a nagyváradi iskola igazgatójának. A kitüntetés, mellyel megtisztelték, annyira felsarkan- tyuzta vágyakozását, hogy most már igazi költő akart lenni. És, ahogy öregedett mindjobban szenvedélyévé vált, hogy a bordalokhoz, melyek úgy virágzanak (az Érmelléken) Magyarország e zugában, mint a szőlő bimbózása, hazafias dalszöveget szerezzen. E különös öreg tanítónak másik megrögzött szokása volt, hogy növendékeit rim- faragásra szoktassa. Minden reggel feladta a kérdést ez irányban és ha valamelyikünk ráhibázott egy jó rímre, azt dicsérettel magasztalta s az illető arra a napra az osztály hőse lett. Ha valaki órát mulasztott vagy csínyt követett el, bőrét csak úgy menthette, ha hamarjában egy rimet kivágott. Beiratkozásunkat követő reggel Gergely, István, Árpád, Samu és én iskolába indultunk, de az utcák oly tekervényesek voltak, hogy eltévedtünk és elkéstünk. Ez megbocsáthatatlan bűn volt az Eszenyi bácsi szemében. Hiába mentegettem magam, hogy az odavezető utat nem ismertem — nem segített. Engem, mint legidősebbet, a többi büntetésre váró fiuk közé állított. Biztatott bennünket külön-külön, hogy az irhánkat egy rímmel mentsük. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de amint a fiukhoz sorban oda-
