Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUS ÚJSÁG 15 HERDBOY OF HUNGARY A KISBOJTÁR By Irta ALEXANDER FINTA FINTA SÁNDOR Translated by Fordította ALEXANDER DARÓCZY DARÓCZY SÁNDOR (20. installment.) After I had finished my long speech I could feel my companion sending me a wave of warm responsiveness. But when a moment later, he addressed me it was in a tone of lively curiosity. “What has caused this change of heart, Sándor? What has happened to make you feel so differently today from yesterday?” In a tumble of words I told him. “Dear Mr. Herman, you must excuse my lack of intelligence, for I can see I am only an inexperienced young boy as yet and have not the point of view about life and events of an adult. Don’t think me a traitor, nor one who would betray a friend, if I confess to you why I changed my mind toward your generous offer. For nearly three years my old horse Mocskos was my only friend besides my poor Pipás, and she was to me more than a good friend. I thought she was the fastest animal in the world. Sitting on her back, I believed she was the swiftest creature in the universe. And then — and then this afternoon when I went for your mail I was on my horse, when for the first time I met a train on that railroad which has been built during the last two years. I was astonished at the heavy breath of that locomotive and at its strange form and power. So when it came up to me I thought I would try its speed against the speed of my horse. And I failed, Mr. Herman. My old pal Mocskos was beaten. And that is why I am ready to accept your offer to go and study. I’d like to become an engineer and ride or drive a locomotive, which must be the swiftest creature in the world.” “I see,” murmured the old scientist in a voice full of sympathy. “I understand.” We talked no more. But it took me a long time to go to sleep. My conscience troubled me. For I felt I was somehow accusing Mocskos and that I had asked of her the impossible and blamed her without foundation. Next morning, however, the pleasure in Mr. Herman’s face when he talked to me about the efforts he was going to make to get me the scholarship gave me some comfort. It also made me happy to think that I was not saying forewell to him for good, but would some day in the autumn see him again in the big. city. All the boys and Uncle Miklós gathered around to make their adieus with much cordiality, and I set out on my tasks very busily in order not to have time to think. (20. közlemény.) Amint bevégeztem hosszú beszédemet, szinte éreztem, hogy társam leikéből a megértés meleg hullámai csapnak felém. De amikor egy pillanattal később megszólalt, hangjából élénk kíváncsiság rezdült ki. “Mitől változtál meg igy, Sándor? Mi történt veled, ami miatt máskép gondolkozol ma, mint tegnap ?” Akadozó szavakkal mondottam el neki. “Kedves Herman ur, bocsásson meg oktondiságomért, mert most már látom, hogy még igen tapasztalatlan gyerkőc vagyok s az életről és annak eseményeiről nem olyan a felfogásom, mint egy felnőttnek. Ne gondoljon árulónak, vagy olyan valakinek, aki el tudná adni barátját, ha megvallom magának, hogy nemes ajánlatát illetőleg miért jutottam más véleményre. Közel három évig szegény Pipás kutyám mellett öreg Mocskos lovam volt az egyetlen barátom, sőt több mint jó barátom. Azt gondoltam róla, hogy ő a leggyorsabb állat a világon. Mikor a hátán ültem, azt hittem, ö a leggyorsabb teremtés az egész világon. S erre — erre ma délután, mikor a postájáért mentem, épen a lovamon ültem, amikor életemben először találkoztam egy vonattal azon a vonalon, amit az elmúlt két évben építettek. A mozdony heves pöfögése, különös formája és ereje elképesztett. S mikor egy vonalba kerültem vele, azt gondoltam, összemérem sebességét a lovam gyorsaságával. S nem sikerült, Herman ur. Öreg cimborám, a Mocskos, lemaradt. S ezért vagyok kész elfogadni ajánlatát s menni és tanulni. Mozdonyvezető szeretnék lenni s mozdonyt vezetni vagy hajtani, ami bizonyosan a leggyorsabb alkotmány a világon.” “Értem,” dörmögte az öreg tudós megértő hangon. “Értem.” Nem beszéltünk többet. De sokára tudtam elaludni. Bántott a lelkiismeret. Mert úgy éreztem, hogy valamikép Mocskost vádolom, hogy lehetetlenséget kívántam tőle s minden alap nélkül őt hibáztattam. De másnap reggel némileg megvigasztalt a Herman ur arcán ragyogó öröm, amikor arról beszélt, hogy milyen módon fogja megszerezni számomra az ösztöndíjat. Az a gondolat is boldoggá tett, hogy igy nem örökre búcsúzom tőle, hanem ősszel valamikor újra látom a nagy városban. Miklós bátyámmal együtt valamennyi legény előjött, hogy szives búcsút vegyenek tőle s én meg nagy igyekezettel vetettem magamat ismét a rendes munkára, hogy ne legyen időm gondolkozni.
