Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-01-01 / 1. szám
16 — HERDBOY OF HUNGARY REFORMÁTUS ÚJSÁG KISBOJTÁR — (106) \ CHAPTER VIII IN WHICH I MAKE MY EXIT All this time I have been too busy telling about my adventures and about the life on the puszta to more than mention the wife of my uncle Miklós. Yet almost every Sunday during the three years of my stay, except in the depth of winter, she had been coming to the tanya. Aunt Zsuzsa lived in the village a good many miles away, and she travelled to and fro upon her donkey. Her purpose in coming, aside from her desire to see her husband, was to bring us our laundry. She washed the shirts and the white and blue goskins of all the ranchmen, and every week she would bring them clean and carry away those which were soiled. It was a great service, but somehow it did not endear Aunt Zsuzsa to any of us. Nothing could do that. She was old, ugly, and a great talker. Moreover, her talk was mostly very sharp and full of criticism—especially of me. According to her I never did anything well and never behaved as I should. What with this shrewish disposition and her lean figure and hatchet face it was no wonder the village folk dubbed her the witch woman. She was quite enough to frighten the dreams of little children. She usually arrived at the hut about lunch-time, and always brought some sort of foodstuffs with her to enliven our simple meals. That was fine. But before she had been there half an hour we all grew so wearied of the eternal clack of that mean tongue that we could hardly wait until sunset when she mounted again. This ancient beast was named Crinolin. It had been brought up on the ranch and had spent most of its life serving in small ways. When it grew old, however, Uncle Miklós decided to train it for the service of his wife. It was a long and sorrowful business, that training. Crinolin did not take to it kindly. But what can a donkey do against destiny? Nothing. In the end VIII. FEJEZET AMELYBEN TÁVOZOM A PUSZTÁRÓL. Mindeddig kalándjaim elmondásával, meg a pusztai élet rajzával felettébb el voltam foglalva s igy Miklós bátyám feleségéről csak épen hogy említést tettem. Pedig három éves ott-tar- tózkodásom alatt, télviz idejét kivéve, majdnem minden vasárnap kijött a tanyára. Zsuzsa néni a jó sok mértföldre eső faluban lakott s szamáron közeledett. Kijövetelének célja, amellett, hogy az urát vágyott látni, az volt, hogy alsóruhát hozzon. ő mosta valamennyi pásztor ingét, fehér meg kék gatyáját s minden héten kihozta a tiszta ruhát és elvitte a szennyest. Nagy szolgálat volt ez számunkra, de Zsuzsa nénit valahogy mégsem kedveltette meg egyikőnkkel sem. Lehetetlen is lett volna. Vén volt, csúf és folyton locsogott. Emellett majdnem mindig csipkelődött s mindenben hibát talált, különösen bennem. Szerinte soha nem tettem jól semmit és sohasem viselkedtem úgy, mint kellett volna. Nem csoda, ha pörlekedő természete, sovány alakja és vércseképe miatt boszorkánynak hivta a falu. Épen elég csúf volt ahoz, hogy a kis gyerekeknek még az álmait is megzavarja. Rendesen ebédidő tájban szokott megérkezni a tanyára s mindig hozott magával valami ennivalófélét is, amivel egyszerű kosztunkat változatosabbá tette. Eddig rendben volt a dolog. De még egy félórát sem volt ott s gyalázatos nyelve örökös karatyolását annyira meguntuk, hogy alig vártuk a napszáltát, amikor újra szamarára ült. Ezt az ősrégi jószágot Krinolinnak hívták. A pusztán nőtt fel s apró-cseprő szolgálatban élete nagyobb részét is ott töltötte el. De mikor megöregedett, Miklós bátyám úgy határozott felőle, hogy a felesége szolgálatára töri be. Ez a betanítás pedig hosszadalmas és szomorú história volt. Krinolinnak sehogy sem tetszett. De mit tehet egy szamár a végzet ellen? Semmit.
