Herman Ottó szerk.: Természetrajzi Füzetek 4/1-4. (Budapest, 1880)

1-2. szám

54 Tagadhatatlan, hogy a Nematoda-rend első képviselői a szabadon élő fonalférgek valának, s hogy ezekből, nem pediglen a Cha&tognatákból, mint HAECKEL .azt állítá, származtak a parasit életmódhoz való alkalmazkodás folytán lassankint a belélősdi Fonálférgek. A rokonság az Oxyuris s a Rhabditis-nem között, a Rh. appendiculata és nigrovenosa fejlődési viszonyai, kimondásunk mellett rendíthetetlen érvek. Honnét fejlődtek azonban a Rhabdit'sek s a velők rokon nemek ? Honnét a szárazföldi és édesvízi fajok? E kérdésre már nem oly könnyű a felelet, mert a míg az előbbeni kérdés a létező átmeneti alakok egyszerű felemlítése által megoldatott, addig ez utóbbit élő átmeneti alakok hiányában képzeltek által kell megtoldanunk. Bizonyos s magyarázatot sem igényel az, hogy a tengeri alakok sokkal előbb léteztek, mint az édesvíziek és szárazföldiek, hogy az előbbeniektől a tartózkodási helyhez való alkalmazkodás folytán keletkezhettek az utóbbiak. Nem zárom ezzel ki azonban azt, hogy a már létező édesvíziek- és szárazföldiekből ne keletkezhettek volna ismét tengeriek, sőt ellenkezőleg a szárazföldi fajoknak egyes tengeri alakjait csakis így magyarázhatom ki magamnak. A Rhabditis, Dorylaimus, Tripyla és Monhystera nemek tengeri fajai bizonyára az édesvizekből jutottak a tengerbe, tehát oly viszonyok közé, a melyben egykor ősszülői éltek. A tengeri fajoknak azonban nagy része folyton vándorol át az édesvizekbe és a szárazföldre a mint ezt a Chromadora, Cyatholaimus, Oncliolaimus, Spira, Spilophora és Leptolaimus nemek egyes fajai bizonyítják. Ezen kölcsönös vándorlás valószínűleg folyton tart s a válaszfal e két csoport között idővel egészen fel fog szívódni. Az eddig ismert szárazföldi és édesvízi alakok, nem keletkezhettek egy ős tefigeri alakból, hanem többől. Az átmeneti alakokat azonban ez ideig még nem ismerjük valamennyit, mert azok egy része kiveszhetett, más része pediglen valószínűleg még fel nem födöztetett. A rokon-nemeket egymással összefűzvén, kétséget sem szenved az, hogy ismert alakjaink a tengeri ősalakoktól származhattak. Az egyik, melyet de MAN helyesen nevezett el Tylolaimus-nak, sima köztakaróval, egy gyenge, a billentyű készüléket nem tartalmazó bulbussal, chitinlemezekkel kibélelt szájűrrel s kettős részarányos ivarszervvel vala ellátva. Szóval igen hasonlított a Tylencholaimus és a Tylopharynx alakhoz. Ezen ős Tylolaimus faj egyes egyéneinek lassankint csőszerű szájürege fejlődött és végbulbusa visszafejlődött; másik részének -pedig a köztakarója lassankint gyűrűzötté vált, megtartván az oesaphagus és a szájüreg alakját. Az előbbeniek jelenleg az Ironus, az utóbbiak pedig a Tylopharynx genus képviselői. A sajátszerű viszonyok, melyek közé e fajok kerültek, szükségessé tevék egy szájszurony fejlődését, melynek segélyével képesek a növények gyökereiből táplálkozni. így keletkeztek az Ironusukból