Herman Ottó szerk.: Természetrajzi Füzetek 1/1-4. (Budapest, 1877)

1. szám

5 az imént kifejtett irányt és szempontokat eltéveszteniük nem szabad; így a «Természetrajzi füzeteknek)) sem, a melyek a szellemi élet azon körében, melynek művelése korunk főjellegét képezi, állást foglalni törekednek. A természetrajzi szakok mívelésének fontossága nem szorul indokolásra : egész lételünkkel a természethez vagyunk fűzve, s eszerint a természet ismerése legközelebbi érdekünk. Lássuk, hogyan állunk ezekkel a magunk körében ? Közintézeteink, szakférfiaink nem egy gyűjteménye tele van följegyzésre méltó dolgokkal, megannyi kővel, a melyből tudományosságunk csarnokának egyes oszlopai épülhetnek. Azon csarnokot értem én, mel}* nemcsak tündököl, hanem éltető meleget is áraszt. De e kövek némák, lappangók, faragatlanok, vagy szétszórtak; s a csarnok így csak puszta terv. Már pedig csak a kész csarnokból indúlhat mind az, a mi a tudományt előbbre viszi, mi nyomot hagyva, hatást gyakorolhat az egész nemzet mívelődésére is. És hogyha e csarnok jól van építve, akkor legmagasabb pontja biztos támaszt nyújt annak is, a ki a megbizonyítható tényeken túl már a föltevéshez folyamodik — ez az elmélet; és a csarnok zöméből telnie kell az ismeretek abéczés könyvének, épen úgy, mint a szakkönyvnek is -— ez a gyakorlat. E csarnok nem tűri az idegen cziczomát. Alapjától csúcsáig magán kell, hogy viselje a nemzeti szellem bélyegét: csak így felelhet meg hivatásának, és csak magunk építhetjük ilyennek. A lappangó, néma, szétszórt adatoknak azért napfényre kell jutniok; ezek, bár porszemenként is, meg kell, hogy alkossák előbb a követ, utóbb a csarnokot. A feladatnak e része a magunk körére czéloz. A második rész kifelé kell hogy hasson; és hogy ez lehetséges legyen, szabadulnunk kell ama bizonyos elzárkózástól és nehézkességtől, a melynek eddig legtöbbször és úgy vallottuk kárát, hogy fáradsággal és jól végzett dolgainkkal is észrevétlenül maradtunk ott, a hol érvényrejutásunk nagyon is érdekünkben áll: a culturnépek előtt. Az elsőbbségtől, bármily jogunk lett volna is reája, legtöbbször elestünk. Már pedig az elsőbbség kérdése nemcsak személyes érdek, mert ennél sokkal több. Az első közlés a fáklya, vagy legalább is a pislogó mécs, mely egy ismeretlen térre veti a világosság első sugarát; e világosság nyomán halad a vizsgálódás; ez éleszti a lángot, s mind jobban világítva, felderíti az ismeretlent. NEWTON látja az alma esését, a tényhez fűzött eszme az első fény, mely az universum mozgásának törvényeihez vezetett!