Herman Ottó szerk.: Természetrajzi Füzetek 1/1-4. (Budapest, 1877)

1. szám

6 És ha egy nép tudományos törekvései körűi sokan találkoznak, kik mécset mécsre gyújtanak, oly fény keletkezik, mely messze hat. E nép észrevétetik, tényezővé válik a mívelődés terén, megszerzi a létjogot a népek nagy családjában; végzi missióját úgy be mint kiféle. Az elismert culturnépek vetekednek is az elsőbbség pálmájáért, mert érzik fontosságát. Tudják, hogy az emberi nem nagy mozgalmában a nemzettestek úgy viaskodnak a létért, mint viaskodik ugyanezért az egyén a nemzet körében. Tudják, hogy ez az a létért való nagy küzdelem, mely a tétlenséget kizárja, mely tények nem pedig érzelmek után ítél és becsül. Tudják, hogy ez a haladás útja, mondhatnám módszere. Tanúi is vagyunk egy nagy versenynek, mely eredményeiben üdvös; mert a míg egyfelől folyton tágítja a tudás birodalmát, másfelől folyton foglalkoztatja a szellemeket, ruganyosságot, élénkséget önt beléjök, ösztönöz, serkent, erősbíti a kölcsönösség érzetét; oly erőket nevel, a melyek «nonum prematur in annum» aranymondás szellemében, a munkában élvezetet, a munka változtatásában pihenést találnak. Mi magunk még messze állunk ezektől! Vádolhatjuk a multak nyűgét, az idők súlyát; de egy része bizony már rajtunk is múlik. Szeretünk a csillagok után nyúlni, kis munkának nagy feneket keríteni , kelletén túl neki gyürkőzni. Nehéz emeltyűvel dolgozunk ott is, a hol egy könnyed, friss kézmozdulattal — és időt nyerve — boldogúlliatnánk; már pedig épen úgy, a miképen az anyagiak terén az «idő pénz» akként a szellemiekén az «idő intellectuális érték». Úgy dolgozunk mi néha, mint az a bizonyos gazda, ki kézzel szemeli a búzát, a helyett hogy a rostához folyamodnék. Hogyha — főképen a tapasztalati tudományok terén — a culturnépek működésére figyelünk, ott is meglátjuk a könnyebb szemet, sőt még a polyvát is; és meglátjuk, hogy a sűlyos szem az erélyesen alkalmazott rostából kerül ki. És ez az emberiség gyarló voltánál fogva nem is lehet másképen. Jó lesz ezt minékünk tudni és megszívelni. Ezek után jogosan felötlik a kérdés: mit akarhatnak végtére is a magyar nemzeti muzeum által megindított «Természetrajzi füzetek» ? Annyi világosságot kisúgározni, a mennyi telik; annyi erőt kifejteni, a mennyi van; az intézet missióját a nemzet felé is irányozva, kifelé az őszinteség alapján állást foglalni, nyíltan, határozottan, tettek által, olyanok által a minők telnek. Más feladat nem is képzelhető. Közelebbi meghatározását e feladatnak és illetőleg iránynak, magában véve már az a munkálkodás is adja, a melyet a ma már létező, feladat szerint közelről rokon intézményeink teljesítenek. A magyar tudományos Akadémiának, mint legmagasabb intézmény-