Téli Esték, 1914 (18. évfolyam, 10-18. szám)
1914-03-01 / 18. szám
TÉLI ESTÉK 3 I VISSZAEMItEKEZESEK.- A MI CSALÁDI ÜNNEPÜNK. — Mentői jobban előre haladunk az időben és korban . . . annál szívesebben nézünk hátra .. . a múltba. Annál jobban érezzük, hogy meg-meg kell állatiunk. Egy-egy lombos fa árnyékában, szikla tövén, pázsiton, határjelzőnél szeretünk megpihenni. Mint a vándor. Aki serényen halad utján, de tudja, hogy rövid pihenései még hosszú útra adhatnak neki erőt. A mi kis újságunk ennek előtte huszonnyolc esztendővel indult vándor útjára. E lap szerkesztője immár huszonnyolcadik esztendeje, hogy belépett a sajtó szolgálatába. A zakatoló gépek műhelyébe. A hol a kis ólombetűket mozgatja, a ólombetűk képeit, nyomait hetenkint az újság papirosán világgá küldi. A mi kis világunkba ... a mi hazánkba . .. Magyarországnak minden zugába. És az uj hazába is szállt, hajózott, eljutott egy néhány pár példány. Amerikába, tengeren túlra ... a hol három millió testvérünk, magyar népünk él, küzd, csalódik és — remél. Huszonnyolc esztendő egy folyásban, egy szakadó folytonosságban . . . bizony szép idő akármilyen műhelyben. Egy egész életben is. Hát még a szerkesztőség műhelyében! Huszonnyolc esztendő előtt bizony más világ volt. Más idők és emberek. Huszonnyolc esztendő előtt még tavasz volt. Az ifjúság bontakozó szárnyaival, duzzadó reménységével, kevés tapasztalattal, de törhetlen akarattal vettem kezembe a szerkesztői tollat ... és nem ollót, mint azt ma már mindközönségesen teszik. Mert mi nem annyira szerkesztettük akkor a lapot, mint irtuk. Élőről végig — — a legutolsó betűig. Huszonnyolc esztendővel ezelőtt, igen tavasz volt és az a deresedni kezdő férfi, aki ma még mindig útban van, a munka utján, még maisa szerkesztő: irószobában görnyed és szántja a papirost, a gépek zakatolásai közt . . . huszonnyolc esztendővel ezelőtt az ut kezdetén így festett. . . ilyen ifjú volt ez a szerkesztő: Mikor még tavasz volt... Mikor még tavasz volt... Milyen jóleső, boldogságos érzés ez a visszaemlékezés. Ilyen tiszta örömöt nem nyújthat más senki és semmi a világon, e csalódásokkal teljes életben . . . csak a jól teljesített munka. A mely folyton-folyvást gyötört, verejtéket fakasztott, de folyton-folyvást boldogított, éltetett és hittel, bizalommal töltött el. Milyen jóleső könycsepp ez ... ez a rezgő könycsepp, mely Írásom nyomában papirosomra hull . . . Többet ér a lelkemnek minden csillogó érdemrendnél, hiuságos méltóságnál. Az érdemrend itt van a lelkemben. A kitüntetés és méltóság itt dobog a szivemben. A munka fejedelme jutalmaz meg velük. Hogy is volt csak! Mintha tegnap történt volna! A kis Téli Esték 1887. év november 5-én reggel jelent meg. E percben kezeim közt tartom első példányát, legelső számát. Mennyi emlék! Mily emlékezések zsongnak felém. Mintha méhköpüből szállanának a méhecskék az agyamból: annyi kis epizód, annyi tarka kép... Mind . . . mind előttem röpdeső. Magam voltam. A magam erejében bíztam. Kevesebben biztattak. Sokan . . . hej ... be sokan fiaskót jósoltak. Akkor még bizony szegény volt a kath. hírlapirodalom mezeje. Az Egri Népújság nagyon népszerű elterjedt lapocska volt. És ezzel — vége. Sokan azt jósolták, hogy ez a kedves kis öreg bántalmazni fogja a kis Benjámintól. Nem bántott. Kezét Szatmár felé nyújtotta és segitett. És hogy kellett ez a lap, hogy a családok vágyódtak ilyen lap után, igazolta az eredmény. Rövid egy hónap alatt az egész országban ismerték. Minden előzetes, hangos reklám, dobszó nélkül az első két szám után meghódította magának a közönséget. — Tehát élhetünk, tehát tovább mehetünk, Írtam a következő számokban. Mert a magyar nép akarja, hogy éljünk, hogy tovább menjünk. Ez a magyar nép pedig a szó teljes értelmében maga a nemzet volt. Mert nem hiányzott a mi olvasó-közönségünkből a társadalom egyetlen osztálya sem. Főur, főpap, birtokos, hivatalnok, iparosok nagy számban, földmivesek, gazdák, a legszegényebb emberek bekiildötték a maguk forintját . . . hallatlan, hogy ily csekély összegért, ilyen 16 oldalas újságot lehetett adni. De lehetett. Mert itt az ügy, az eszményi cél volt a tengely, a mozgató erő és nem — az üzlet. És éltünk. Haladtunk. Mentünk ... és tizenegy esztendőn átal családdá forrottunk össze a mi közönségünkkel. Oly benső viszony fejlődött ki a mi lapunk és közönségünk közt, mintha csak egy családban éltünk volna. Közös érzések, gondolatok, vágyak, tanácsok kapcsoltak és kapcsolnak még ma is minket össze. Kár, hogy a sok száz levelet meg nem őriztük. Csak néhányat, a jelentősebbeket, a bensőségesebbeket tartogatjuk. Ma már velünk együtt öregszenek sokan, akik a mi újságunkat, mint ifjú emberek olvasták. Anyákká, sőt nagyanyákká lettek, akik mint leánykák olvasták elbeszéléseinket, melyekre ma is édes-busan, szép emlékezettel gondolnak. — Bizony, nagymama vagyok már — irja a minap egy úri nő. — Mily híven emlékszem elbeszéléseire, a leányokról irt kedves cikkeire. Feledhetetlen lesz előttem életem végéig: »Az Isten nem halt meg« cimü regénye.
