Téli Esték, 1914 (18. évfolyam, 10-18. szám)
1914-02-15 / 16. szám
TÉLI ESTÉK 3 torok is csinálják a — pert. Igenis, csinálják, mint azt a mindennapi tapasztalat igazolja. Felvállalnak és biztatnak olyan peres dolgokban, hol egy jótanács elvenné a kedvét bárki emberfiának — a perlekedéstől. Hányszor lehet tapasztalni, hogy sok prókátor maga adja meg az első hangot, hogy ezt vagy azt a testamentumot perrel lehetne meg támadni. Mert sok a prókátor. Pernek muszáj lenni. Ha ugyanis valaki már egyszer prókátor lesz, meg kell élni. Még pedig rangosán, ügy dukál. Nem is irigyeljük tőle. ’iszen bizony sokat küszködött mig a prókátori kutyabőrhöz jutott. Meg költött is. Hát hadd szedje — tejfeleskamalját. Jómagam csak azon csudálkozom, hogy a magyar ember mindezeknek a kellő közepébe nem néz. Sokat emlegetik az ingyen tanácsadó és békéltető intézmény felállítását, szervezését. És mi sem történik! Csak a tagdiját határozzák meg. Hát mit vár a magyar ember már tovább a törvényhozástól, vagy a kormányzástól. ’Iszen a cigányoknak is van ingyen bíróságuk. De még milyen. Hát a vándorszínészeknek és soksok más testületeknek. Vájjon a szövetkezetek kebelében nem lehetne-e ilyen önkénytes, polgári bíróságot szerveznünk. Vagy a gazdakörben? Én meg vagyok róla győződve, hogy sikerülne. És sok-sok kellemetlen, nagy erkölcsi és anyagi károkat okozó pernek állanának útjába. Tessenek gondolkozni! Egy gazda. Jó párti. — Mit hallok, szomszódnó, férjhez megy a leánya? — Férjhez bizony. Pompás párti. — Ne mondja. Hát ki a jövendőbeli? — Hát hallotta-e hírét gróf Károlyi Györgynek ? — Tyüh, grófhoz megy feleségül? — Bizony, lelkem, a gróf komornyikjának az unokaöccséhez. A főherceg és a vaddisznó. Vaddisznóra úgy szokás vadászni, hogy a vadat egy bizonyos helyhez odaszoktalják. Napokig, hetekig helyeznek el a vaddisznónak kedves táplálékot ugyanarra a helyre és a vad mindennap pontosan ugyanabban az időben előbuvik rejtekhelyéről és felkeresi a kitett táplálékot. Amikor már ilyenformán be van szoktatva és a nap bizonyos szakában szinte percre, megjelenik, akkor jönnek a főúri vadászok és lepuffantják. Egy főherceg egyszer egy ilyen vaddisznó-vadászatra volt meghiva egy magyar mágnás máramarosi vadászterületére. Minden gyönyörűen elő volt készítve, sőt ki is volt szemelve már az a díszpéldány is, amelyet a főhercegnek kellett elejtenie. Az uradalmi fővadász jelentette a fenségnek, hogy a vaddisznó mindig pontosan reggel hat óra harminc perckor szokott megjelenni azon a helyen, ahová odaszoktatták és a főherceg, kezében a puskával, hat óra tizenöt perckor helyezkedett el egy vastag fa mögött, lesvén a vadat, hogy lelójje Mögötte posztóit a fővadász. Azonban a vaddisznó — csodák csodája! ez alkalommal nem sietett szokott pontosságával a fönséges ur puskacsöve elé. Hat óra negyven perckor még hire-hamva sem volt. A fenséges'ur kissé ingerülten és titkolhatatlan türelmetlenséggel vette elő az óráját és a fővadász elé tartottal: — Mi ez? — mondotta. Már hat óra negyven perc és a vaddisznó nem jön ! — Bocsánat, fenség — suttogta erre a fővadász és mélyen meghajolt — de a vaddisznónak nincs olyan pontosan járó, kitűnő órája, mint felségednek!... Faluvégen. Jutka néni ül magában árván, Hatvankilenc esztendő a | Vállán ! Agyon nyomja búnak, bajnak Terhe, Mintha régi vig napokra Gondolni se merne ! Jutka néni nem igy volt ez Régen. Sohsem hitte, hogy majd ide Érjen! Sok vigasság, hejehuja, zajban Könnyelműen folyt az élet S most látja, hogy baj van! Jutka néni arca jaj be Ráncos! Fejére a télnek dere szálldos. összerogyva, meggörnyed a Háta, A fagyos föld hideg karja, Szomorú sir várja. Jutka néni ül magában árván, Szebb napoknak visszajöttél Várván. Kihagyta őt iltaföldön minden, Te ne hagyd el, szánd meg Szegényt Könyörülő Isten! Lévay Mihály. Xsmereteh-tára. A Lánchíd négy oroszlánja. Budapesten még ma is él az a legenda, hogy a Lánchíd négy oroszlánjának nincsen nyelve és hogy a »kőfjragómesler«, aki e négy gyönyörű nyugvó oroszlánt faragta, a Dunába ugrott, mikor erre őt egy suszterinas figyelmeztette. Még érdekesebb ennél a legendánál az, hogy mögötte egy csaknem elfelejtett kitűnő magyar szobrászművész emléke lappang, akinek műveiről a lapok itt-ott megemlékeztek ugyan, azonban a magyar művészettörténet mindeddig elmulasztotta a kitűnő magyar művész emlékének és műveihez illő megmentését. A négy oroszlánt Marsclwlhó János magyar szobrászművész faragta, akinek neve be is van vésve a Lánchíd pesti alsó (a Lloyd felé eső) oroszlán talpazatába igy: Marschalkó J. 1850. A gyalogjáróról szabadszemmel is olvasható. A négy gyönyörű oroszlán, mely a nyugvó erő méltóságát remekül fejezi ki, a valóságban nyelvvel is el van látva, de nyelvük természetesen pihen és igy alulról nem látszik. Helyzetükhöz művészileg nem is illene, ha nyelvük nyugtalan állapotban volna. A legendából persze egy betű sem igaz. Nem egyéb az, mint régi hasonló legendák ferdítése. Maga a művész 1819-ben Lőcsén, ó'smagyar családból született és szülei akarata ellen lépett a művészi pályára. A bécsi képzőművészeti akadémiát végezte s ezután Franciaországban és Olaszországban tanult. Nevezetesen Rómában, Nápolyban, Firenzében és Pisában tanulmányozta a szohrászművészeti remekeket és hazatérve,
