Téli Esték, 1914 (18. évfolyam, 10-18. szám)
1914-02-01 / 14. szám
4 TELI ESTÉK Egy arany pénzdarabot. Vagy ezüstöt. Vagy rezet. Az már mindegy. Az az, hogy azért mindegy, mert ő mindegyiket a kohóban teszi. A maga lelke kohójába. Ott forgatja, főzi, akár a kohóba az ércet. Olvasztja, alakítja. Mig végre — nem kis gyötrődés, sokszor verejték, máskor mosoly vagy köny között — napfényre hozza. Mint kiforrott, elkészített írásművet. Mert az irás is mű. Akár az óramives műremeke. * * * No igen .. . dehát! Mégis csak vannak arra szabályok, vannak feltételek, vannak segédeszközök és módok, a mellyel mindenki megtanulhatja ezt a mesterséget. Főleg — és ez kell nekem — mondja a levél, hogy én megtanuljam a meséim leírását. Olyan szépen, olyan gömbölyűre, mint azt a mi kis lapunkban is olvasom hetenkint. Azok után, a mit én eddig elmondottam a témámról, bizonyosan ez a kérdés, ezek a nógatások meredeznek ki tovább a kérdéses levél soraiból. No igen! Ilyen kérdést feladtak már egy nagy-nagy Írónak. Magyar Írónak. Talán egyik legeslegnagyobb mesemondónak. És nem egyszerű ember adta fel. Hanem — talán — afféle ur, aki sokat tanult. Olvasott. Látott, tapasztalt. Meséket, izgalmas történeteket hallott. Sőt ő maga is átélt. És megszállotta a vágy, hogy ő is leírja. A mit gondol. A mit érez. A mit akar. Hogy ő is iró legyen. Hires, neves iró. Hát azért kérdezte a nagy mesemondói, árulná el az ő nagy mesemondó, meseirói tehetségének titkát. (Ki tudja, talán egy vagyont Ígért, vagy adott volna érte.) Ebben a sorokban pedig benne kukucskál az a másik kérdés: — Vájjon hát miér’ nem lesz, lehet minden ember Íróvá, lró . . . (Mert ma csakugyan minden második ember iró akar lenni. Az is. Kérdés . . . valójában az-e?) Hát az említett nagy meseiró, ha jól emlékszem, csak úgy nagyjában emlékszem bizony reá . . . körülbelül igy felelt annak a mindenáron Íróvá törekvő úri embernek. — Egyszer egy nagy urat vittek fel a pesti kórházba. Akinek szemein hályog volt Elborult lélekkel, kétségbeesett szívvel kérlelték övéi az orvosokat, operálják meg a szemeket. Az orvosok megvizsgálták. De kereken kijelentették, hogy elkéstek. Itt már nincs semmi segítség. Olyan veszedelmes állapotba jutottak azok a szemek. Ekkor a szerencsétlen beteg hozzátartozói előállottak, hogy van egy juhászember, aki mást mond. — Az az önök dolga. Én vele nem törődöm. — De itt van, magunkkal hoztuk, merészkednek tovább a beteg hozzátartozói. És ez a juhász azt mondja, hogy ő leveszi azt a hályogot a szemről, csak becsületes kést adjanak neki. — Itt a kés! pattant fel az orvos. Hadd lássam, bolond-e az a juhász vagy gazember. A villogó kés a juhászember kezében van. Mindenkinek lélegzete eláll. Egy perc ... két perc... Az operációval készen van. A szemről a hályog le- foszlik. A világtalan ember felugrik és örömében csak annyit kiált. — Istenem . .. látom a te napodat. Eddig a történet. A melyben semmi lehetetlenség, semmi csudálatosság nincs. Mert az a juhász született erre a csudás ügyességre. A keze született rá. És ezen születésénél fogva már gyermekkorában (valami csudás ösztön, tehetség, veleszületés folytán) mindegyre nézte, mindegyre figyelte a szemeket. Gyógyította a juhokat, a birkákat. A szemeit. A fájó szemeit. Ki tudja hány jószágnak szeméről oldotta le — n hályogot? így természetesen a maga természetes, veleszületett ösztönénél fogva megmerte tenni, cselekedni azt, a mit a különben hires, sokat tanult és tapasztalt orvosok megcselekedni nem mertek. Sikerült volna talán nekik, az orvosoknak is. De nem merték. Féltek, beit vesztenek. Száz szónak is egy vége. Valamit lehet megtanulni. Valamire lehet születni. Születni kell bizony az orvosságra is, de nem éppen — muszáj, hogy már igy fejezzem ki magam. Ám. mi vált volna például ebiből a juhászemberből, ha tanítják. A világ első szemorvosa. Hogy tehát valaki igazán iró ember lehessen, főleg költő, igazi mesemondó, elbeszélő iró — arra bizony első sorban születni kell. Aztán . . . még sok sok minden is szükséges. Majd elmondom. Hester. Érdekes rovat. A repülés áldozatai. Az 1908-1912. évek időhatára között elpusztult repülőmesterek- ről eg}' külföldi újság érdekes kimutatást szerkesztett. A halálos lezuhanások fokozódó száma ré- mületes, ha csupán a puszta számokat nézzük : 1908-ban egy volt a számuk, 1909-ben három repülő- mester halt meg, 1910-ben 78, 1912-ben 140. De mindjárt más világításban látszanak ezek a számok, ha a repülőmesterek és a megrepült kilométerek számával hasonlítjuk össze őket. 1908-ban az egész világon össze-vissza öt repülőmester volt, s az is mindössze 1600 kilométert repült meg ; 1909-ben a repülőmesterek és a kilométerek száma 50-re, illetőleg 44 000-re nőtt; 1910-ben 500-ra és 960.000-re; 1911-ben 1500-ra és 3.700.000-re ; 1912-ben 5800-ra és 20 millióra. Úgy, hogy mig 1908-ban 1600 kilométerre jutott egy halálos zuhanás, 1909-ben már csak 15.000 kilométerre, 1910-ben 331000, 1911-ben 47 000, 1912-ben pedig 140.000 kilométer beröpülése követelt egy áldozatot. Ha 1908-at, mely a kísérletezések esztendeje volt, elhagyjuk, akkor 1909-től 1912-ig a repülömesterek halandósága ezer kilométerenként tiz az egy arányában csökkent. # * * Kétszázesztendős vetőmag. Namours kis francia városkában a múlt évben különösen jól ütött be a gabonatermés, pedig az a termés 200 éves vetőmagból termett. Érdekes ennek a dolognak a története. A város környékén tágas földalatti tárnákra bukkantak, amiket az angolok a spanyol örökösödési háborúk idején éléstáraknak használtak. Mikor azután 1709-ben a vesztett csaták után az angolok visszavonultak, ezek a földalatti tárnák teljesen a feledésbe mentek. Két év előtt, az őszön, néhány föld- mi vés ember aztán munknközben rábukkant a tárnákra s az ott elrejtett nagy gabonakészletre — és a búzát még teljesen ép, egészséges és használható állapotban találták. Fölszedték tehát s nagy örömmel vitték haza. A múlt évben azután sok velés ebből a talált 200 éven felüli magból eredt. És az elvetett régi mag kitünően csírázott, szépen fejlődött és oly bőterméssel fizetett, mintha csak a legkitűnőbb friss termésű vetőmag volna. A főfeltétel, a csirázó- képesség épségben maradáss — a szárazság, ebben az esetben megvolt s a levegőtói való elzártság is természetesen jó hatással volt arra, hogy a mag csiraképessége megmaradjon. Itt jut eszünkben, hogy egyidőben Henri Dixon egy munkájában azt állította, hogy az egyes magvak — megfelelő körülmények között — akár évezredeken át is megtartják csiraképességüket. A jó Dixont természetesen ezért kinevették és bolondnak tartották s ime most jóval a halála után, maga a természet adóit neki fényes elégtételt a 200 éves mag elvetése után elért fényes aratással. Fölösleges kérdés. Borfiu. Mit tetszik parancsolni? Vendég. Mit kérdezősködöl ? Nincs szemed? Nem látod az orromat? Borvirágos, vörös orra volt a bácsinak
