Téli Esték, 1914 (18. évfolyam, 10-18. szám)
1914-02-01 / 14. szám
TÉLI ESTÉK 3 Az a Balkán ... — Már az igaz, hogy a hány nap, annyi uj bonyodalom azon a puskaporos Balkánon. Egyik kelés el sem múlik... a másik már a nyomában támad. Most a szigetek kérdése meredezik, ágaskodik. Törökország ugyanis ágaskodik. Betegnek vélte az egész Európa; a fordulat azonban lábra állította, legalább — egy időre. A török hát most ragaszkodik ahhoz, hogy Chiosz és Mytilene szigeteket visszakapja Mert neki arra — háború esetén — szüksége van. Halljátok — a beteg török még háborúra gondol. — Persze Görögország erről tudni- sem akar Van esze. Ha az ő ellenfelének szüksége van erre a szigetekre, neki még nagyobb oka van rá, hogy ne engedje. Törökország — hallatszik — erre mozgósit... de Görögország se nyugszik .... sőt mozgolódik. — Az a bizonyos helyzet tehát ujfent komoly aggodalomra ad okot ... főleg az albán viszonyokat tekintve. A zavar meg van ... úgy, hogy már a mi közbelépésünkről is hírek szállongnak. No talán alszanak erre a a helyzetre még egy néhányat. Háziasszony. Sertéslábakból készített savanyu leves. 4 darab szépen megtisztított sertéslábat, jól megmosva sós vízben 16—20 szem borssal puhára főzünk. Most a húst a csontokról leszedve, kisebb darabokra vágjuk; készítünk egy piros rántást, melyben apróra vagdalt vöröshagymát is pirítunk, a rántást vízzel föleresztve felfőzzük, a fölszeletelt húst belerakjuk, 2—3 kanál paradicsomot, 2 babérlevelet, kis tört borsot s darabka citromhéjat is adunk hozzá, majd átszűrjük a levest, melyben a hús megfőtt s összeöntve az előbbiekkel, borecettel megsavanyitva felfőzzük. A leveses tálban pár kanál jó savanyu tejfölt kikavarunk s a levest ráöntve betálaljuk. Burgonyatorta. 37 deka porcukrot 12 tojásszékével jól elkeverve, 50 deka reszelt és kihűlt főtt burgonyát adunk bele, majd 20 deka édes és 3 deka keserű darált mandulát és utoljára a tojások fehérjének habját belevegyitve, formában megsütjük. Legcélszerűbb a burgonyát már előző napon héjában megfőzni, aztán meghámozni és csak másnap megreszelni. A ki keményebb tésztát szeret, két két evőkanálnyi burgonya lisztet adhat a tésztába. A forma vajjal kikenendő. Vendéglőben. — Van szép libamáj? — Remek, kérem ásson, remek! — Hát finom, kevert kompót van-e ? — Van kérem ássan, de még milyen finom! — Francia salátát is kaphatnék? — Parancsára, kérem ássan! — Nagyszerű! akkor hát hozzon egy kis adag garnirozott liptait. Ismeretek-tára. Hogyan írják az írók az ő meséiket ? I. Erre a kérdésre százan azt fogják felelni: — No de ilyen kérdés! HFszen azt a gyermek is tudja. De a százzal szemben ezren, nem nagyitok, ha két ezret irök is, őszintén bevallják : — Bizony, hogy erre nem is gondoltam még. Vagy igy beszélnek: — Mi tűrés-tagadás, nem igen pedzem biz’ én. Az tudom, hogy leülnek és írnak. A papiros aztán a nyomdába vándorol. Ott kinyomtatják. Mi meg olvassuk. És hogy mennyi százfélekép lehet ezt a kérdést forgatni, akár a sakk vagy dominó alakjait elhelyezni: — azt mutatják azok az érdekes levelek, melyekben már csak tőlem, a mi kis lapunk szerkesztőjétől oly gyakran érdekesebbnél-érdekesebb alakban, elképzelhetlen gyermeki naivsággal, a tűnődő léleknek elképzeléseivel tudakozódnak e kérdésről az olvasók. — Hogy hát voltaképpen mi volna a foglalkozása? Hány éves? Milyen a termete? Szőke, barna? És aztán családos ember? Gazdag ember? Szegény ember? Él e még az anyja? Mi volt az apja? És igy tovább. . . tovább ... Ki tudná azt itt mind elsorolni. Hanem a minapi postával érkezett egy levél és e levélben fel van téve egy kérdés. Az t. i„ hogy egy egyszerű ember, a maga elég gyöngyös és göm- bölyüs Írásával arra kér, hogy: Írjam ki már egyszer a lapba, mik volnának azon szabványok és §-ok, a melyekkel az irás mesterségét, de különösebben a mesemondás jóizü Írásmódját meg lehetne tanulni. Hiszen — úgymond — nem lehet az ördögi mesterség. Mesélni tud az ember. Jóízűen cs göm- bölydeden. Hanem mikor aztán arra kerül a sor, hogy hát papírra vesse az ember. No hiszen! Nagy fába vágja a fejszéjét. Egy két balta-vágás után leteszi az eszcájgot és keserves nyakforgatással mormogja maga elé: — Kegyetlenül kutyamesterség lehet ám e. Erre az igen-igen érdekes levélre úgy az első gondolatra a szerkesztő telefonban akartam néhány kurta szóval válaszolni. Gondoltam azonközben . .. hiszen aki ezt a levelet irta, bizony hogy nincsen magában. Százan, ezren lehetnek olyanok, akik ilyen töprengésben élnek. De hallgatnak. Nem kérdezősködnek. Hanem hordozzák magukban a gondot, gondolatot. Felugrottam tehát az Íróasztalomtól. El kezdettem izegni-mozogni. És felkiáltottam: — Téma! Téma! Erről lehet irnij Aztán kezdett pirulni az arcom. Éreztem, hogy valami hullámzás van a lelkemben. A mi hajt. Sőt űz, üldöz. A fejemben meg kergetőztek ezek a gondolatok, a miket most már olyan könyen, gyorsan leírok, mint a milyen könnyen . . . mit is mondjak csak ... az asztalos, az ács rakja össze a részenkint kifürészelt, meggyalult, kiácsozott, összemért és elkészített bútordarabokat, háztetőt, vagy akármilyen féle alkotmányt. íme ez a levél, a melyet nekem ez az egyszerű ember irt és a benne levő kérdés foglalódik engem meghatott. Engem gondolatokra bírt. Nyugtalanná tett. Űzött, kergetett . . . mig végre olyan forrás forrongás után ide hozott, hogy leírjam, papirosra tegyem. Az iró embernek tehát legfőbb, hogy témája legyen. Az az, hogy vagy kitalálja „vagy más valaki találja ki neki, hogy miről Írjon. Ő aztán azt felkapja, akár a szegény ember az utón heverő kincset.
