Téli Esték, 1914 (18. évfolyam, 10-18. szám)
1914-01-25 / 13. szám
8 TÉLI ESTÉK legyenek. Nem lévén gyermekeink ... nincs is semmi néven nevezendő társadalmi kötelezettségünk . . . (Feláll, amúgy unalmas hátnyujtogatással, sétálva.) — Oh, mert ez a mai társadalom! Azok a társadalmi mozgalmak! No leikeim! Az már szent, hogy még a gyermektelen családoktól is mennyi áldozatokat kívánnak. De mennyit! Bizony leikeim... Az uram különben csak hivatalos ügyekbe szokott bejárni a városba. Végezvén kötetességét . . . tüstént jön. Siet. Rohan. Mert az én uram nálam nélkül nem bir sokáig egy helyen maradni. A’ már szent. Szinte unalmas. (Maga elé nevet és csöndesen leül.) Mondtam is neki: — Fiam, hiszen ha angyalok lennénk, még akkor is adhatnánk egymásnak egy kis egyedülvaló szabadságot. Hiszen igy ... igy ... mindig együtt, szinte egy testté és lélekké meredünk. No igen! Hát nem úgy van édes leikeim!? — Az igaz, hogy amint kimondottam... hát az uram azonnal megfogadta figyelmeztetésemet. Éppen társadalmi mozgalom indult meg ... Ínség, fizetésjavi- tás érdekében a mi brancsunkban. És képzeljék el édes lelkeim...az én uramat választották meg az Ínséges fizetésjavitási mozgalom elnökévé. Hiába! Tekintélyes ember volt mindig. De mindig. Csak egy szomoritott. De még mennyire szomoritott. Ha menni kell... hát már Isten neki... nekem is lesz egy kis egyedül való angyali szabadságom. Hanem ... mikor ránéztem az uramra, az inség-fizetésjavitás bizottság elnökére, majd hogy... elájultam. De csak úgy elméletben. Gyakorlatilag csak egyszer ájultam el, mikor... az uram, az én uram egy váltót aláirt. Hát hogy ránéztem az elnök urra, már mint az inség- fizetésjavitás elnökére, mondtam neki: — Édes jó Istenem, ki a mezők liliomait és az ég madarait táplálja, hogy mégy te a miniszter elé dikciózni... az inségfizetés javítás érdekében. Hiszen úgy tápláltalak, úgy ki vagy párnázva, olyan gömbölyűre etettelek, ho: szinte fel kell hömbörödnöd Buda várába. Az uram egyengette magát... összehúzta a gyomrocskáját. És én ... röstellem bevallani... édes leikeim...a miderre gondoltam. A miderre, képzeljétek csak. De ez csak pillanatnyi gondolat volt. — Mert édes leikeim, szinte villanásszerűen rögtön arra gondoltam, hogy a mider összeszoritja az uram mellét. És benne akad a dikció, belesül. Az Isten őrizzen! — Hát elment. Itt hagyott engem egyedüli angyali magányomban. Száz szó se clcg arra, édes telkeim, hogy mint éreztem magam itthon. Szinte az a rémséges gondolatom támadt... milyen jó volna most... kimondjam ... ne mondjam ... egy drága rokon. (Felugrik) — Drága rokon! És az éjszaka álmodtam is, hogy az uram, az inségfizetés-javitás bizottság elnöke ... másodmagával... egy drága rokonnal érkezett haza. A minisztériumból. És tanácsos volt. Nagyságos ur volt... a drága rokon. No se baj, mondogattam magamban reggel... az álomnak mindig az ellenkezője szokott lenni. Az uram pedig váratlanul hazajött. Azt hittem, a dicsőségtől glóriás lesz a feje. Arca sugározni fog . . . nem az Ínségtől, de a fizetésjavilás gondolatától. És az én kis uram rettenetes szotlyat volt. De még milyen szottyat. Konstatáltam, észrevettem . . . hogy .. mulatott. Vallatom: — Ugy-e mulattál? Tagadólag rázta kis fejecskéjét. — No mondd cicám, — cirógatom — mondd egyetlenem, hogy mulattál. Hiszen nem baj az. Miért tagadod? No mondd, ügy e, hogy mulattál? Végre hosszú nógatás után igenlőleg intett Akkor, mint egy sas, csaptam rá: — Miért tetted ? /— Az Ínséggel jár az már lelkem ... ne haragudjál érte kérlelt. És én nem haragudtam. A közéleti szereplésekért áldozatot kell hozni. Nem úgy van — édes lelkeim ? Hanem az én kis uracskám csak szottyat maradt. Mindegyre szottyat volt. Persze, következett a vallatás. Jó vacsorával. Jó borocskával . . . végre kibökte, hogy hát miért szottyat. Képzeljék édes lelkeim ... az én kis okos tökfilkóm ... ott Buda várában ... a minisztériumban egy rokonára akadt. Az ő rokonára. Családfával mutatták ki egymásnak, hogy rokonok. (Sebesen, negélyezve.) Nem is tudom hányad iziglen. A meglepetést nem tudom elmondani, édes leikeim. Ha a jó Isten megtalálna áldani... egy kis baba, egy kicsi csecsemő gondolatával . . . ilyen lelki- állapotban nem juthattam volna, mint e pillanatban. A rokon gondolatának pillanatában. De az én uram nem közönséges ember. Nem ám. Rögtön gondoskodott csillapítóról, Előhozta, hogy most szervezik a közigazgatási iskolákat. Keresik- szeinelik az oda való elemeket. A jegyzők krémjét. A tanácsos ur a dikció után tüstént odasugott az én kis okos tökfilkómnak: ebből lesz valami folytatás. Az inségfizetésből.. . valami nemtudom meglepetés gubózik ki. És én meggondoltam a dolgot. Kezdettem nem haragudni. Ugy e édes leikeim, hát maguk se’ haragudnának. Hja . . . mégis csak társadalomból élünk. Falu . . . hát falu . . . Isten neki . . . Egy rokon még nem tesz tönkre . . . Várjuk . . . hogy hogyan és mikor gubódzik ki. . . valami nemtudomság. Én már nem is tudom, micsodaság. Addig türelem. Ugy-e édeseim, maguk is eltűrnének ilyen reménységben . . . egy drága rokont.. . Egy kis szünet. (Vége következik.) Mit jelent ez ? 1 k ne _ ee ne, bátor 2 e ne f oo ía S !! r \ “ü í S 1 ala na ii 1 a 0 (Megfejtése a 14. számban lesz.) , A 12-ik számban közölt talány helyes megfejtése: A nád hajlékony, csont törékeny, ember esékeny. A szerkesztő telefonja. Csontos Dömötör urambátyámnak. Igazsága van bátyám-uramnak, aki büszkén Írja, hogy a XVIII. évfolyam, ami újságunk homlokán van, nem hiteles szám. Mert u. b. ennekelőtte 25 esztendőkkel, (most már beleléptünk a 26-ba) a legelső évfolyamunk legeslegelső számát is olvasta. És ma is megvagyon bekötve.« Azaz a dolog veleje akörül forog, hogy e lapok (t. i. a M. F. és Téli Esték) szerkesztője immáron Isten jó voltából belépett a 26. évnek szerkesztői mivoltába. A számnak eltérése a két lap megjelenésének a különbözeié miatt vagyon. Lesz még erről szó, addig egy kis türelmet kérünk Urambátyámtól. És mindazoktól, akik tehát 25 éven át velem együtt belejutoltak vagy az őszbe vagy a télbe. Igen, hát ott a délibábos tájékon is ilyen huhogtató hideg vagyou 1 Ki az okosabb ? — Az ut közepén összeütközik két szekér. Az egyiken ülő öreg kocsis rárivall fiatal kollegájára: — Te akasztófáravaló, hát miért nem tértél ki? — Mert azt hitten^ hogy kend lesz az okosabb. ^ moh váj jAnos könyvnyomdája, szatmáhon.
