Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-02-16 / 16. szám
2 TÉLI ESTÉK Csontos Dömötör bíró uram szentenciái. — Furcsa modernus természetű — az a strájkk. Mindig csak munkaszünettel jár. Pedig la, a modernus ember kegyetlenül szereti a változatosságot A sose’ egynél maradit. A sose’ — eleget. Hát osz- tég, inditmányoznék én valamit az igazi szabadság és egyenlőség nevében, hogy hát strájkolnának már egyszer a munka mián is. ügy tudni vélem, hogy egyszeribe és egy akaraton minden éplábu-kezü- agyu embör munkát kér, követel. És neki is fog — a munkának emberül. E’ vön csak az igazi strájk.-■ De hát! Apró kis jószág ez a de, hanem azért furfangos és nagyhatalmú szó. Ha a de nem vóna ! De sok minden vóna vagy nem vóna. De éppen az a bökkenő, hogy a de mindig de marad. — Példának okáért azt mondi az én újságom, hogy az aradi munkanélkülieknek munkát ajánlott a hatóság. Da ők azt felelték, hogy dehát ő nekik nem munka kell, do osztogassanak nekik tiz koronákat, de munka nélkül. Mert a munkanélkülieknek az a munkájuk, hogy ne legyen munkájuk. De ha munkájuk lesz, megszűnik ez a társadalmi osztály. Már pedig vannak, akik minden társadalmi osztályt el akarnak törülni, de csak a munkanélkülieket meghagyni. De ugy-e, hogy nem is rossz! De hát mi? A császár mondta. Annak az emlékére, hogy most száz éve kezdte meg Kelet-Poroszország a szabadságharcot a világverő Napoleon hadai ellen, impozáns ünnepség volt a berlini Frigyes Vilmos egyetemen is. Ott volt a császár, a császárné, a birodalmi kancellár, egy csomó miniszter és más méltóság. Scháfer-Detre professzor ünnepi beszédet mondott, az ifjúsági elnök lelkesen szónokolt s felajánlta a diákság életét és vérét arra az esetre, ha a haza úgy kívánja. De beszélt aztán maga Vilmos császár is s az ünnepségnek bizonyára ez a beszéd a legnagyobb nevezetessége. Visszapillantást vetve a nagy históriai eseményre, igy szólt: — Ez sem volt emberek müve, ezt is az Isten cselekedte. Egy elnyomott, szétdarabolt nép az Istenben vetett hittel síkra szállott szabadságáért és mindent szétszórt maga elöl, csodás módon, amilyen még sohasem fordult elő. A múltnak ezek a tényei látható bizonyítékai aunak, hogy az Isten velünk volt és velünk van és a múltnak a tanulságából az egész német ifjúság megkovácsolhatja a hitnek mindenkor bevált paizsát, amelynek sohasem volna szabad hiányoznia a német és porosz férfi fegyvertárából. Ilyen elvekkel járjunk egyenes utunkon, nem törődve azzal, ami jobbról ős balról történik, fölemelt szemmel, fölemelt szívvel és Istenben bizva. Ekkor azután ismételhetjük a hatalmas első kancellár szavait: Mi németek csak Istentől félünk és senki mástól a világon. Ennek jeléül kiáltsunk három éljent hazánkra és szeretett Poroszországunkra. Azt is mondta a császár, hogy a mai nemzedék, amely arra hajlik, hogy csak azt higyje, amit lát, amit bebizonyítanak, vagy ami kézzelfogható, de kevesebb a képesség érzékfölötti dolgokhoz s nem szívesen hallja a vallás szót, de ennek a nemzedéknek meg kell mulatnia, hogy mely utón jut el őseinek a hitéhez. Csupa lelkesedés, csupa hév volt Vilmos császár, annyira, hogy jobbkezével sokszor erőteljesen rácsapott az asztalra. És rendkívüli lelkesedést keltett. Ur és kocsis. — Miska te! Ettek a kutyák? — Igenis ettek. — Mit ettek ? — Azt amit én. — Hát te mit ettél? — Semmit, kérem aláson. Vasárnap. Hapták! Gyönyörű falusi leány volt.'. Olyan vad virág. A melyik a szikla oldalán, ormán nyílik. Vagy mesz- sze... messze a világtól. A hova csak ritkán zug be a városi zaj. A más, nagyobb; világnak szemejs csak éppen néha kacsint be. És úgy is fejlődött, mint a sziget virága. Máskép’, mint a nagy, széles országoké, városoké. Már bimbószakadásban volt és nem látott, nem ismert más fiút. más legényt, mint a maga szülőföldje béliét. Mint az — odavalósit. És^már fakadóra vált és akkor sem volt más világa, mint a mit] a maga szive, a maga falucskája, a maga kis világa bekeríthetett ... Érzésekre nem tanította iskola. A természet virágai beszélgettek először vele arról, hogy van valami nagy érzelem az egyszerű szivekben is. A patak zsongása, az erdő suttogása, a gerlicék bugása, mozgatták meg először, elsőben az ő szive világát. Maga se tudta, mi ez? Mi zsongás, mi csevegés, mi rezgés muzsikál a lelkében. Csak egyszer... nem is tudna róla számot adni, szó hangzott pirosra csattant ajkán. Szó, a melyet ő eddig csak érzett, de gagyogva se merte kimondani. Azt a szót. Azt az örök hangzású szót, rövidet, boldogságost és rettenetest, hogy — Szeretlek ... * Katonát se látott ő soha életében. Odavalósi legény elment egy-kettő. (Hiszen olyan kevesen voltak abban a kis világban.) Hallotta, hogy a császárnak, a királynak szolgál. De egyik sem jött vissza. Sose jött vissza. És ime, csakhamar, alig hogy kimondotta a szót, alig hogy elcsattant a szó: szeretlek, egyszerre csak azt hallja, azt mondják neki: — Megyen katonának. A császárnak, a királynak szolgálni. Katonának. Úgy elborult a vadvirág arca, mint az a kis darab kék ég, a mi reá mosolyogott, mikor fellegek rohannak reá. — Hát ő sem jön többé vissza? Hát elmegy, mint a többi, hogy sose lássák ? És búgott, mint a gerlice, mikor párját búcsúztatja. Hervadt mint a mezei ibolya, mikor mellőle társát elszakítják ... De a búcsúzó vigasztalta, bóbisgatta: — Katona-urad lesz... Mikor már elbúcsúzott a vadvirágtól... a legutolsó hegyi ut kanyarulatánál, mikor a nap ébredőben, a hajnal bucsuzóban... akkor is visszazengett a szó: — Katona-urad lesz. * Egyszer aztán, mikor hosszú volt már a várakozás... az édest, az anyját addig kérlelte, zaklatta, simogatta, addig rivalt, sipogott, sóhajtott, mig a városba mentek — virágot eladni. Mert hallották, hogy a katona — uram már a városba van. És még se jő. Hogy lássa az ő vadvirágát. Mutassa magát. Bizonyítsa, hogy szeret. Hűséges. És embere szavának.
