Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-11-02 / 1. szám
TÉLI ESTÉK 7 A befejezés felé . .. — A balkáni háborúk vége. — Mégis csak Vilmos — Vilmos császár. Hatalmas is, jó ember is. Ősz királyunkat meglátogatta Bécsben az elmúlt héten. A mi agg királyunk és a németek tevékeny császárának műve, hogy Európa nem borult lángba. Hát a jól végzett munka után igazán úgy csókolhatták meg egymást, mint apja és apját megértő fiú. Mi mindent beszélhettek azok egy pár óra idő alatt. Ki tudja azt *? De hogy milyen igaz, benső érzés hozta az agg Ferenc Józsefhez a német császárt, mutatja az a kegyelet is, hogy lement a császár a kriptába és koszorút tett a mi feledhetlen Erzsébet királynénk és Rudolf trónörökös koporsójára. Az újságok találgatják a benső találkozás eredményét. Hát egyet remélhetünk. Hogy ebben a balkáni viharok befejezés felé közelednek. Szerbia kivonult (ha ugyan hinni lehet nekik) Albániából. A török megegyezett a furfangos göröggel. A látogatás megtörtént Bécsben. Isten segedelmével talán mégis csak tulleszünk a balkáni háborúkon. Utóirat. Én azonban a hizlalást és herélést ^kedvelő szerbnek kötve hiszek. Öreg katona. Kaszárnyából. Káplár; Miért sir csámpás ? Csámpás (regruta): Azt irta az édes, hogy megdöglött a Rigó kutyánk. V asárnap. Az öregek. Az öregek a »fiút* várták — haza: Mert ritkán jöhet a szülei házba. A régi fészekbe. A hol édes anyja tejéi szopta. A hol boldog gyermek éveit eljátszotta. És ahonnan olyan korán kirepült. Hogy ember legyen, lehessen. Most is, hogy várják, falán viszatartja — a munka. A gondok, a mik vállaira fekszenek. Mert hogy nincs pihenője. Nyugta. Az Isten is úgy alkotta. A csillagok már kikönyökölnek az ég ablakain. A Daru tehén í’ég haza ballogott. Nyugszik is már. A nagyasszony ki-kijár a kapuba. Kérdi ettől is, attól is: — Sipolt-e már a gőzös? — Eljöttek-e már a kocsik? — Talán már nem is érkezik. Lassan, gonddalteli megy vissza. Nehéz neki szólnia. Nem is beszél. Az apjuk segíti, biztatja: — Bizonyosan holnap jön. Valami dolga akasztja, marasztja. És nagy, mélységes csend borul a kis fészekre. A várakozás, a lemondás csendessége. — Ilyenek is a fiuk . . . — Milyenek apjuk ? — Ha egyszer szárnyra kélnek . . . — A mi fiunk ugyan kélhet. Az nem feledi el az öregeket. — Látod . . — Hát bizonyosan nem jöhet. — Pedig öregszünk, anyjuk. Addig jöjjön, mig élünk. A nagyasszony szinte félve tekint az urára. Mintha leikébe szántana valami abból a nagy, közeli érzésből. A múlandóságból. Mintha mind, egy szem- pillantásra feltámadna mind . . de mind, a mi küzdelem, a mi gyötrelem elmúlt, mig ezek a gyermekek felnőttek. — Csak legalább engem szólítana el előbb a jó Isten, szinte búgja a férfi. Mit csinálnék itt nélküled ? Nem felel mindjárt a nehéz, a sejtelmes beszére a nagyasszony. Csak szemébe szökik a könny. A nagy, meleg, kimondhatatlanul nehéz könny. És megfogja gyöngéden az ura kezét. Mintha ma- rasztaná . . . Mintha azt mondaná: — Miér’ e beszéd ? Miért ez az elválasztás ? Hát nincs-e örömünk a fiúban? A gyermekeinkben. És az ember is. mintha megbánta volna, hogy beszélt: — Csak haza jön. Hiszen megígérte. * És a fiú ezt a beszédet, ezt a feledhetlen jelenetet már a pitvarban hallja. Látja. Lábatlanul látja. Hallgatja . . . Úgy ver a szive, mintha malom kereke zakatolna benne. De hallgatja. Mert gyötri. És boldogítja. Egyszerre. Váltakozva. Pillanatról-pillanatra. A vonat késett. Mindig késik, valahányszor mi sietünk. Legalább mi úgy képzeljük. És belép . . . Kitárt karok meleg ölelésébe. Mint virág az ágon, úgy csügg édes anyján. Mint az ág a fáját, úgy karolja édes apját. — Megálmodtam, hogy késik a vonat. Csak nem mondtam, hogy apád ne mosolyogjon rajtam. — No derék. Hát hogy vagy fiam ? — Jól vagyok, édes apám, — Min dolgozol mostanában? És a fiú kiegyenesedik, mint az erővelteljes fiatal tölgy. Arcán az élet kedve ömlik szét. Szemében nemes tűz lobog. És beszél. Nemesen, egyszerűen. Lelke terve, szive érzése ömlik, villan vissza, bele az öregbe, ahonnan pattant, öröklődött minden eszme, minden gondolat. A lelkek találkozása, megérzése lelkűknek az élet legszebb pillanata. A nagy asszony már kész a vacsorával. És ők ott ülnek. Van-e boldogabb, szebb, édesebb képe az életnek? A családnak? És este . . késő este lett. Ki-ki nyugalomba. Feketén bólintgat az eper fa lombja . . . * Sokszor . . . éveken át igy volt ez. Hogy az öregek a fiút várták. A vonat is késett olykor. De mindig megérkezett. És ott . . . a meleg, a boldog fészekben ... Két öreg várta a fiút. A ki mikor csak lehetett meg is érkezett. Hanem jött egy ősz. Levélfosztó, rideg ősz. A fiú most is jött. Sietett, mint még sohasesem. Siethetett.... Az apja, a csendes, a gyermekded jó öreg többé — nem várja őt. Úgy akarta a jó Isten, hogy bételjék kívánsága. Elvette. És ott hagyta az életnek a nagyasszonyt. Özvegységre . . Talpig gyászban, de megnyugvásban, a jó Isten akaratában. És igy halottak estéjén a nagyasszony, galambősz fejjel, gyönyörűen szép emlékekkel . . . minden évben ott van a sirnál. A fiúval. A gyermekekkel. És imádkoznak. Virágot visznek. Emlékezetet gyújtanak. Minden évben . . . tiz esztendőn át . . . Egy- egy igen, forró könnyel. Tiz esztendőn át. ♦ Mi szép volt az a tiz esztendő is. Újra átélése . . a többi esztendőknek . . . Mind, mind, a többi elmúlt esztendőknek. Mikor még az apa is élt. A gyermek
