Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-02-23 / 17. szám
8 TÉLI ESTÉK relemes dalt kezdett, oly arcot vágott hozzá, mint a macska, amelyik ecetet ivott. Ő maga gyártott ismert dallamra szöveget, mely tele volt mókával, tréfás motívumokkal. Különösen szerette az »Italia» nótát, melyet a lágyszavu, de csengőhangu kántorral mesterien tudott cifrázni. Itália, mily varázs szép Feledni nem tudám . . . Én azonban elfeledtem — már t. i. a szöveget — mert biz’ az egy kicsit hosszú és kacskarin- gós. A kanapé nótának egyik-másik versszaka is zajos derültséget váltott ki mindig a hallgatóságból komikus tartalmával. íme, egy versszak: Szegény vagyok, miként a katángkóró, A luxust én nem ismerem. De a szivem, a szivem, az már forró, Kövér benne az érzelem, stb. • * vagy: Ha meghalok, legyen a siromra Írva Itt nyugszik egy szegény legény, Ki a koplalást már megunva, Megölte egy turóslepény. stb. ♦ Dalos repertoárja nem volt valami gazdag, már csak azért sem, mert mint emlitém, a lyrai dalokat, az érzelgős kornyikálást egyenesen ki nem állhatta. Ilyenkor észrevehető türelmetlenkedéssel fújta a füstöt, s alig várta, hogy a kínálkozó pillanatnyi szünet alatt, megfelelő grimasszal intonálhassa: Oh ég! Mi bántja kebledet?! Saját szived ver tégedet. Persze, hogy ennek hatása alatt a dal alanyi vonatkozásai homéri kacajba fulladtak. Nem volt azonban rá eset, hogy az ő bordalát elmulasztottuk volna; sőt rendesen azzal kezdődött a hangulat emelkedése. Jelentősen intett a kántornak, hogy kezdje már »Vig Társaság« és bizonyos, hogy ha egyszer »elfujtuk«, nem győztük eleget ismételni, hogy a népség-katonaság megelégelje. Tartalmára csakugyan ellehetett mondani, hogy meglepően különös és feltűnően sajátságos volt, amennyiben didaktikus versnek kissé túlságosan mókás, bordalnak pedig kissé túlságosan hátborzongatós vala. íme egy kis Ízelítő: Vig társaság! boros pohár! ah, mint szeretlek én! Bolond, ki szomjan álldogál, e korhely földtekén. Föl a pohárral és igyál! a bortól nyersz vigaszt, A bor gyógybalzsam bus szivedre, hidd el nekem azt. Nyújtsd ki kezed, legyen eszed, mert drága minden [percenet. Mert a bornál, hogy ha fogy’ már, kivált még, hogyha jó. 1913. évben nagy lesz az ázsió. Utolsó versszak: »Boldog idő, hova lettél?« Elmúlt. Vele együtt az az áldott jó Öreg ur, kinek aranyos kedélye, mint édes emlék él sokak szivében. De nem csupán ebben a világításban. Van ám az ő élet érmének másik oldala, mely maradandóbban vésődött az ő híveinek leikébe. Lesz idő,, mikor avatottabb toll arra is rá fog mutatni a visszaemlékezés fényszórójával. Rávilágít a múltra, mint egyetlen kulcsra, mely által ő életében látszólag létező ellentétek megérthetők. Ami késik, nem múlik. Aki ezerek szivében él, afölött nincs a feledésnek hatalma. A derék nem fél az idők mohától. Különös becsületesség. — Mi az ára annak a hosszú órának ? — Kendnek csaklO korona alku nélkül. — No jó, én meg is fizetem, de az ur is legyen olyan becsületes mint én és adjon egy kicsit ráadásul. A lefőzött patikus. Beállít recepljével a falusi atyafi a patikába. Mikor készjaz orvosság, nagyon sokalja az árát s elkezd alkudni. — Itt nincs alku, — förmed rá a patikus. Lassankint szedi elő a piculákat a falusi mialatt dörmög is : — Könnyű a patikusnak, a szegény ember bezzeg mennyit fárad, mig egy kis pénzhez jut ! — Miért nem lett maga is gyógyszerész ? — Hát hiszen nem lehet minden szamár patikás mond az atyafi, azt gondolván, hogy hízelgőt mond, ha magát szamárnak nevezi. A szerkesztő telefonja. Miként a perc, oly hirtelen, tűnik le életünk, Akkor a zord, cudar halál elbánik majd velünk. Lesz bezzeg akkor alkalom, szomjazni szüntelen, Pokol fenéken, szörnyüképeu, hidd el azt nekem. Végy poharat! hisz’ bor még marad, Enyhítsd, mig élsz bősz szomjadat, Mert ha immár, most nem innál, mig tart a dáridó, Majd a pokolban, a vízben, a borban Lesz szörnyű ázsió. * így ünnepeltünk mi mindig a Pillangó hegyen. Csak mikor a »tarhonyaszáritó nagy csillag« lehúzta kipirult és megnyúlt ábrázatát a muzsaji hegyek mögé, akkor vetettünk véget a zenének. Olvasó-köri tag. Olyan közmondást nem ismerek. A nép ajkairól hallottam egyszer igy: »lárnbor és lusta, mint — megkövetem alássan — a jóllakott kutya.« A másik valószínűleg Vas Gerebennél található e formában : »Mindig emberein vót. Részvétes cimborám.» A magyar gyerek inkább igy mondaná a harmadikat: »’des anyám lelkem, ne rijjon kend szentem. A katonasornäl.» — Selmecbánya, üdvözlet. — Bp. Sajnálom, hogy nem találkoztunk. — Olvasó. Némelyik ember azért boldogtalan, amiért az egyszeri biró. T. i. ennek volt csizmája, de szörnyű boldogtalannak érezte magát, hát mer’ hogy a csizmáján csak öt ránc volt akkor, mikor látta, hogy másnak nyolc van. — Előfizető. Okvetlenül közjegyző jelenlétében kell csinálni. — R. K. A szolgabirónál.------H. T. Az állatfelügyelő ur megmondja ön nek. Arról a porról meg tegyeyTe. MORVÁÉ JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁUON.
