Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-02-23 / 17. szám
TÉLI ESTÉK 7 s »emlékbe» kapott slipperekből, vertezüst-szinti tetővel. Elég az hozzá, hogy volt már szőlő, fllegoria és — egv boldog ember. A kínai császár nem lehetett boldogabb az ő sárgafedelü palotájában, a Dalai-Láma az ő csipkés fedelű kastélyában, mint a milyen boldog volt Búza főtisztelendő ur az ő vertezüst-szinü, cinkezett bádog- fedelü filegoriájában. Boldogan mesélte mindenkinek, hogy a »Pillangó« — igy nevezte röviden az ő kis domíniumát — a föld legszebb pontja s szemei ilyenkor úgy tündöklőitek, mintha ő csinálta volna Mózesnek az egyik sátort a Tábor hegyen. Szerinte a nap reggeltől estig ott ül, mint a kotló, s alig bir onnan megválni. A madarak mindig ott keringenek. Az utasok megvesztegetik a masinisztát, hogy lassabban hajtson, hogy láthassák a »Pillangót«, a 40 jegenye nyárfát s a vertezüst-szinü filegoriát, mely vakítóan ragyog a napsugárban, ügy mondta, hogy a hir szárnyára vette a vármegye határán túl is annak a bolondos ángliusnak esetét, ki elment Nápolyba s ott agyon akarta magát lőni. Már a homlokához szorította a gyilkos szerszámot, mikor hirtelen odaugrott egy benei ember és megkérdezte, hogy mit akar. »Megakarok halni, mert láttam a világ legszebb pontját, hisz’ Írva van: Nápolyt látni és meghalni.« »De először nézze meg a Pillangót — mondá a benei ember — s ha akkor is meg akar halni, akkor csakugyan nem erre a világra való.« Az ánglius rögtön felült a legközelebbi gyorsvonatra Benébe utazott, megnézte a pillangót s miután látta, elragadtatásában igy kiáltott fel: »Nápolyt látni és meghalni, a pillangót látni és élni.« Azóta él, ha meg nem halt. Legalább igy mesélte a főtisztelendő ur. Sok boldog napot is látott a pillangóhegyi fde- gória. Ünnepnap számba ment minden kirándulás a Pillangóra. Egy kis lim-lom a kosárba, egy pár üveg j búfelejtő, egynéhány dragadérosz és kész volt az j expedíció. Bár elve volt, hogy az a miénk, amit lenyelünk, de hozzá tette, hogy kevés kell az embernek, hogy boldog legyen. Megvolt azonban kincsnél- aranynál és minden drágaságnál becsesebb megelégedése, a nyugodt lelkiismeret aranyos derűje, egészséges humora s olyan világnézete, minő csak boldog embernek lehet tulajdona. A pillangóbeli fllegoria pedig a boldog megelégedés tanyája lett ilyenkor, melyre különben már a felírások is nyomatékosan figyelmeztették az embert, anélkül azonban, hogy epikureusi hangulat fejlődött volna belőle. A bejárás szemöldökfáján »Rövid az élet« felírás ékeskedett, belül pedig ügyes kezekkel megrajzolt és festett táblácskákon ezek : Enni, ha nem hoztál, ide állhat előtted üres tál. Böjt vagyon itten örök, nem megy el itt a török. * Nápolyt látni és meghalni, a Pillangót látni és élni. * Egy kis rekollekció után pedig megindult a társalgás, anekdotázás és nótázás s közben, mint Nagykároly daliás főkapitánya mondogatni szokta, »Ölelgettük — terkát«, már t. i. a kvaterkát. Ekkor nyilvánult meg a Princi jószivü humora a maga valóságában, ekkor szikrázott szelleme a legerősebben. Sorra kerültek ilyenkor élményei, tapasztalásainak tanulságos vonatkozásai oly vonzó, lebilincselő előadásban, annyi humorral, mókával és vidámsággal, hogy csak úgy lestük ajkairól a szót. Szívesen hallgatta az anekdotát; maga is mondott, de csak olyanokat, melyek hajszálra sem lépték át az ő »Arany Ábc«-jének hangulatát. Volt különösen két anekdotája, melyeket mindenkinek leadott, különösen akkor, ha valaki kétértelmű, vagy nem szalonképes viccet próbált megreszkirozni. Ezek voltak a villámhárító viccek. Ide iktatom azt a két anekdotát, bár megvagyok győződve, hogy olvasva nem valami nagy »was ist das»-nak fog feltűnni. És ez természetes is tudva azt, hogy az anekdota sikere elsősorban az előadástól függ. Búza főtisztelendő ur pedig kitűnő előadó volt. Micsoda kacagtató mimikával, jellegzetes hanghordozással és gesztussal tudta illusztrálni elbeszéléseit. Szinte magunk előtt láttuk a bakát, aki betért — mondjuk — a »mélabus csukába« egy pohár borra. Már az első pohárnál kitör belőle a jókedv s hova-tovább mind hangosabban dicséri a bort, nagy ámulatára a szomszéd asztaltársaságnak, melynek tagjai egyértelműen abban állapodtak meg, hogy olyan bicskanyitogatól már rég’ nem ittak. Szemére is vetik a vendéglősnek, hogy a törzsvendégeknek adja a rossz bort, annak a jött-mentnek pedig odaadja a jót. Váltig erősiti a vendéglős, hogy a baka is ugyanazt a bort issza s maga is oda van a csodálkozástól, hogy mit tud rajta dicsérni. Végre is követet menesztenek a hadfihoz, aki megállapítsa, hogy csakugyan ugyanazt a bort issza-e. A baka szívesen látja és meg is kínálja és esküdözik, hogy már régen nem volt ilyen virágos kedve, s neki cigányt kerítsenek, mert kirúgja a ház oldalát. Ámul- bámul a követ és kérdi a vitézt, hogy mit tud azon a boron dicsérni, mikor olyan savanyu, mint a veszedelem. Elneveti magát a baka és igy válaszol: »Savanyu biz’ az Uram! Dehát, ha nem dicsérem, nem megy le.« Egy másik hadfi meg együtt utazott egy pájeszes honpolgárral. Előveszi batyuját, melyből pompás sonkaszeletek mosolyognak a bámuló izraelitára. »Tessék!« szól a katona. »Köszönöm, vitéz uram, de nem kérek belőle«, válaszol emez, pedig majd elnyeli szemével a sonkát. »Nem eszik sonkát, magyar sonkát?« »Tetszik tudni, izraelita vagyok és nekünk nem szabad sertéshúst enni.« Tovább nem is erőszakolja a vitéz. Miután pedig derekasan befalatozott, előkerül a csikóbőrös, jót húz belőle, meg- törli a maga és a kulacs száját és odakinálja : »Dehát ebből talán szabad? »Köszönöm vitéz uram, de tetszik tudni, nekünk nem szabad keresztény után inni.» A hadfi erre előránt egy pisztolyt s a megrémült izraelita mellének szegezve, rákiált: »Iszik, vagy nem iszik?« A jámbor zsidó szájához kapja a kulacsot s nagy szakértelemmel, a belső gyönyörűségtől szinte kidüledt szemekkel vizsgálja a kulacs tartalmát. És miután jót húzott, visszaadva a kulacsot, szemrehányólag igy szólt: »Hát miért nem fenyegetett a sonkánál is.« — Ezek voltak legkedvesebb anekdotái. Anekdotázás után jött a nótázás. Szerette a dalt a jó főtisztelendő ur. Tartotta a német közmondást, hogy: »Woman singt, da lassdich ruhig nieder; böse Menschen haben keine Lieder.« Ámde, inkább csak a műdalokat szerette. Ha valaki mégis érzelgős, sze-
